Egy mindenes feljegyzései (41. rész)
Szathmáry István Pál rajza

Eldörren a pisztoly. Elképesztő hangja van. Mindig meglepődöm ezen, újra. Fent vagyunk a Bakonyban, egy majorban, ismét filmforgatás. A valóságban fél év telt el a legutóbbi felvétel óta, a történet szerint vagy húsz. A lányom már felnőtt, éppen most fogják megerőszakolni és megölni az oroszok. Addig is főzök a stábnak, bográcsban. Aztán állapotba rakom magam. Olyan szépen sikerül, hogy aztán majd’ két napig ki sem lábalok belőle. Ez a civilek sorsa. Egy színész leveszi a jelmezt, aztán irány a büfé, sziasztok. Nem lehet mindig mindenbe belehalni.

Nézem a színésznőt, aki a lányomat játssza, a Magdolnát, a vértanút. Katicának hívják. Érdekes, nagyon kifejező arca van, és ki is fejez vele mindent, amit csak akar. Nagyon tehetséges. És türelmes és alázatos. Órákig üldögél egy helyben a metsző északi szélben, átfagyva, aztán a tessékre égni kezd ezerrel. Aztán nézem, ahogy a minden csodára képes pirotechnikusok által telepített művér terjedni kezd a blúzán, és lecsukom a szemét. Az apja vagyok. A helyszín lepattantságában is lenyűgöző. Kicsit olyan, mint Bertolucci Huszadik század (Novecento) című filmjében az a birtok, ahol a vörös zászlókkal szaladgáltak a szereplők. Mindjárt felbukkan a Donald Sutherland. Ehelyett egy elhullott kisbárányt találok egy kivénhedt szürke lakókocsi alatt. Fekete. Áldozat. Az egyik épületben körtés rétest lehet kapni. Csodásat.

Egy mindenes feljegyzései (40. rész) | Magyar Hang

Haladéktalanul meg kellene szerveznem nyárra egy éjszakai piacot. Természetesen egy vidéki városban, mert a fővárosban minden van.

Másnap egy másik helyszín, Litér. Helyes kis falu, főhadiszállásunk a kultúrban, lásd még művház. Amit egy helybéli hagyományőrző asszonyról neveztek el, ami szép, érzékeny és tiszteletteljes, és még használják is, nagy a jövés-menés. Az ilyen helyeken gyakran előfordul, hogy selejteznek a könyvtárban, és fillérekért lehet elvinni könyveket és lemezeket. Itt is ez történik éppen. Felfedezem gyerekkorom egyik szexuális „felvilágosító” könyvét, a Helgát. A másik a Tinédzserek könyve volt dr. Benjamin Spocktól, aztán ezzel kifújt, a többit találd ki magad. Ennek megfelelően a Helga körül volt némi titokzatosság, már-már kultusz övezte, film is készült belőle, NSZK-beli. Sőt a Hobo meg is énekelte egy bluesban, „inkább menj, és nézd meg a Helgát”. El is viszem neki az életműkoncertjére. A Helga itt és most a litéri művelődési házban kétszáz forint. Becsületkassza. Bedobom.

Egy másik teremben, ahol öltözünk, szintén könyvek egy asztalon. Ezek már csak egy százasba kerülnek. Itt is veszek egyet. Sant Kirpal Singh Az élet és halál misztériuma. Ez éppen jó lesz, úgyis egész délután a lányomat cipelem a temetőben egy saroglyán, és egy sírgödörbe ugrálok. Találomra kinyitom a könyvet. Itt nyílik. „Az egyik mohamedán dervis ezért ezt kérdezi: Egész életedben mások halála fölött siránkoztál. Miért nem csöndesedsz el egy kicsit, hogy elgondolkodj a saját sorsodon?” Hazafelé ezt teszem. Nem leszek tőle jobban. Ámde és mégis, az emberi születés az egyetlen lehetőség Isten felismerésére. A hátsó ülésen ott figyel a mester és Helga.

Tombolnak a mandulafák, rózsaszínbe öltözött a táj. Mint megannyi elegáns nő egy nagy szabadtéri mulatságban, valamikor a Belle Époque idején, a visszavágyás egyik szép terepén, nagy háborúk és ilyen-olyan forradalmak előtt és után. Salföld felé kocsizom, ami nem összekeverendő az Alfölddel, viszont egy falu. Ott él többek között Török Laci is, a fotográfus, sőt fotópoéta. Valamint fényérzékeny lokálpatrióta. Nagy szerepe van abban, hogy úgy tűnik, végleg itt ragadtam. A képeit is szeretem, a legjobban az aktjait és a kékjeit. Azokat a megfoghatatlan, elsuhanó szellemnőket. A „Török-lét” kivetüléseit.

Egy mindenes feljegyzései (33. rész) | Magyar Hang

Mostanság egyre kevesebbet gondolkodom. Inkább az alvásra hajtok. Néha mindent megtennék érte.

Akik néha és váratlanul felbukkantak a bányatónál és a kőtengerben. A Laci meg kimondottan karakteres fickó, kinézetre is, meg a képeit illetően is. A jelenség megragadása, az is megy neki, és közben szürrealista is. Elemel feszt. És az egyik legnagyobb ráérő, akit valaha láttam, értem ez alatt, hogy nem kapkod. Ahogy a Pajta Galéria ajtajánál ül a sörével és a cigijével, és akár hónapokig tököl fejben egy valamikori beállításon, az ikonikus. Mintha odanőtt volna egyszer, és szervesülne a világ végezetéig. Helyzetmester, na. És még világhírű is a tetejébe, A család című képe óta. Na azt nagyon ki kellett találni. Aztán – gondolom – volt vele némi utómunka is, hogy miként lehet ezt megugrani. Váltással természetesen, ciklusokkal. Ezeket pedig most egy gyönyörű nagy albumban lehet végig és nyomon követni, a címe Fotópoézis. Költői képek ezek ugyanis, mondhatjuk bátran. És közben a művész salföldi korszakával nyomot hagy a tájban és százéves kőfalakon. Az elmúló, álomszerű fiatalságét.

Minden és mindenki elmúlik, így lett kitalálva. Még a hódító Nagy Sándor sem lett végül halhatatlan, pedig szilárd meggyőződése volt, hogy majd úgy alakul. Míg az ember gyerek, eljátszadozik a gondolattal. Később meg már nem. Akkor inkább már pánikol. Szellemnők helyett démonok. Azt sem tudom, hogy vagyok. Nem tudok semmit, csupán törekszem. Elmondani, elengedni, megtartani, nemet mondani, nem passzívnak lenni, agresszióra nem agresszióval válaszolni, középre húzódni derűsen. Mondjuk, nevetni még tudok. Magamon is. Alighanem ez tart életben.

Meg mostanában a finnek humorán. Még alig kecmeregtem ki a Heavy túra posztapokaliptikus rénszarvasdarálójából, és máris itt van a Nagy sérelmeink kiskönyve Lotta Sonninentől. Ami olyan, hogy bele lehet írni, firkálni, rajzolni, sőt kell is. A szerző a következő fejezetcímeket és egyben témákat adta meg: Fogd másokra! Nevezd néven! Mondd ki! Adj teret a keserűségnek! Hogyan tedd tönkre bármely napodat? Online szívások. Nincs felejtés, nincs bocsánat. Vedd észre a rosszat a világban! Szitokszótár. Húzd meg a vonalat! Aztán ezeket bontogatja tovább, viccesen. Közben meg nem is annyira nevetséges az egész. Ugyanakkor üdítő. Ebben a világban, ahol mindenki cuki, coachavan, áljógára jár, és annyira pozitív, hogy egy vízszintes vonalat már fel sem ismer, de legbelül szétizéli az ideg, kívül meg idiótákkal van körülvéve.

Egy mindenes feljegyzései (38. rész) | Magyar Hang

Mindenkinek megvan a maga oroszlánja - mondja Turo a Heavy túra című finn filmben, és nekiesik a rozsomáknak az állatkertben.

Érdekes kísérletnek voltam alanya a minap, egy este. Egy képzeletbeli papírra fel kellett írnom azoknak a nevét, akik belém gázoltak életem során, és én ezeket meg jól elfojtottam, ugye. Eltartott egy darabig. Aztán meg kellett bocsátanom nekik, és elengedni őket. Érdekesen működik az agy és a psziché, ez a két folt a vaktérképen. Reggelre mintha megkönnyebbültem volna. Mintha. Talán.

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/12. számában jelent meg, 2019. március 22-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/12. számban? Itt megnézheti!