Iskola, családgondozás, intézményrendszer – L. Ritók Nóra szerint ezek mindegyikének reformja szükséges ahhoz, hogy a mélyszegénységben élőket felemelje a társadalom. Az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjével Toldon beszélgettünk, ahol már bizonyíték is van arra: a módszer működik.
Mi visz rá egy frissen végzett tanárt, hogy ide, az Isten háta mögé jöjjön tanítani halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket? – kérdezem L. Ritók Nórát, miközben az Igazgyöngy Alapítvány berettyóújfalui központjából autózunk Toldra. A román határhoz közeli, háromszáz fős zsákfalun messziről látszik, a döntéshozók rég lemondtak róla. Hepehupás, tankcsapdaszerű, sáros út vezet a településre, lassan haladunk. A házak zöme rossz állapotú, a kertek elvadultak, itt megérti az ember, mi az a lakhatási szegénység. Csak a templom tornya emelkedik ki, bár az sincs jó állapotban. A faluban több mint negyven elhagyott telek, mállásnak indult ház van, a bolt, az iskola rég elköltözött, még kocsma sincs. „Érdemes megkérdezni erről a kollégáimat, több fiatal pedagógus ingázik Budapestről a toldi tanodánkba minden héten, immár évek óta – feleli Nóra. Biztosan rengeteget számít, hogy itt szabadság, kreativitás, sok-sok pozitív visszajelzés vár rájuk. Márpedig ha ezt egy pedagógus megkapja, a szakma öröme a nehézségeken is könnyebben átlendíti. Nem csoda, hogy az állami rendszerben dolgozó tanárok mostanra elvesztették türelmüket. Megalázó bérek, szigorúan kötött tananyag, a kreatív értelmiségi lét csíráit is kiölő működések – hogyan is lehetne így hatékonyan, örömmel tanítani?”.
Nóra 1999-ben indította művészeti iskoláját, amelytől azt remélte, az alkotás örömén keresztül a jobb élethez vezető utat mutathatja meg a kicsiknek. Azt mondja, tíz év elteltével be kellett látnia, az oktatás önmagában nem elég. „Pedig ekkor már hat településen, 600 tanuló részvételével folyt sikeres munka, 70 százalékban hátrányos helyzetű gyerekek részvételével. Szép emlék volt számukra a művészeti iskolánk, de az életstratégiájukon nem tudott változtatni. Ugyanazt folytatták, mint a szüleik. Lehúzta őket környezetük tudatlansága, a lakhatási szegénység.”
Nóra ekkor jött rá, hogy rendszerszintű beavatkozásra van szükség. Ahogy egyre jobban belelátott a családok életébe, egyre több olyan gonddal találkozott, amelyre nem voltak intézményi megoldások. Meggyőződése lett, hogy a családokkal is törődni kell ahhoz, hogy a gyerekek valóban ki tudjanak törni. „Az iskolarendszer már rég nem tudja kiegyenlíteni az esélyeket. Az alsó tagozatban a gyerekek nem tanulják meg az alapvető készségeket, felsőben pedig elvesztik a motivációt is, sokan félanalfabétaként hagyják el az iskolát. Nem tanulnak szakmát, nem értik a körülöttük lévő világot, és így manipulálhatók lesznek. Esetükben politikai tudatosságról sem lehet beszélni. Kiszolgáltatottak, megvásárolhatók.”
Nóra gyakran felemeli hangját közéleti kérdésekben, mégpedig kritikusan. Így állt ki a közelmúltban Iványi Gábor mellett is – mindkettőjüket érintette az állami támogatások megvonása. Mint mondja, a kormány, az egész rendszer a sikereket szereti kommunikálni, erre jönnek civilek, és kimondják: nem ez a helyzet. A szegregált oktatás rettenetes, a közmunka nem működik jól, a lakhatási szegénység terén nincs elmozdulás. „Ma Magyarországon sajnos nincs szakpolitika. Csak pártpolitika van. Vagy velünk vagy, vagy ellenünk. Ha hibát jelzel, nem lehetsz velünk – mondja a kormány. Ha hibát jelzel, velünk vagy – mondja az ellenzék. Ezen a vékony mezsgyén kell azoknak a civil szervezeteknek egyensúlyoznia, akik valamilyen társadalmi ügyet képviselnek.” Ami a finanszírozást illeti, bár az alapítvány számos közfeladatot ellát, az oktatás az, ami államilag támogatott, annak a mértékét is csökkentették a köznevelési megállapodás elvonásával. „A nyilvánosság, ami segít. Amikor kiposztoltam, hogy elvonták a kiegészítő támogatásunkat, megmozdult az ország. Nagyon sokat köszönhetünk most a Továbbadó mozgalomnak is, ennek és a mellettünk lévő cégeknek hála, már a következő tanévben is gondolkodhatunk.”
Beérünk a faluba, Nóra mutatja, három háza is van már helyben az Igazgyöngynek. A falu túlsó végében található legnagyobb telephelynél kezdünk. „Az alapítvány nem az én egyszemélyes vállalkozásom, nagyon sokan dolgozunk rajta.” A felújított parasztház első szobájában az önkéntesek szállása, mögötte asztalosműhely fogad. „Itt három fiatalembert is foglalkoztatunk, fatárgyakat készítenek, és karbantartási munkákat végeznek.” A kert végében szalmabrikett-készítő üzem, az udvaron népes baromfi had, tyúkok, libák. „Aki szeretné, itt ellesheti az aprójószágok gondozását, a tojásokat és a baromfikat pedig a faluban értékesítjük. Van egy traktorunk, ezzel szántjuk fel a jelentkezők kertjét, vetőmagot is kapnak.” Az udvaron álló konténerépületben is komoly munka folyik. Itt találkozunk Nóra férjével, a helybeliek „Feri bácsi”-jával és Tamással, harmadik kollégájuk, Balázs most egy boronáért ment. Ők rendszeresen közösségi foglalkozásokat is szerveznek a faluban. „Ennek is külön módszertana van, beszélgetéseket szervezünk, szituációkat játszanak el. Aztán megbeszéljük a konklúziókat, például azt, hogyan lehet egy iskolai konfliktust nyugodtan elrendezni. De a családon belüli erőszak témája is sokakat foglalkoztat.”
Marika az asztalnál ül, egy betlehemes képet festeget elmélyülten. „Nagyon büszkék vagyunk rá” – jegyzi meg Nóra, „nemrég elhatározta, befejezi a nyolc általánost”. Marika elmondja, a négygyerekes család mellett ez nagy feladat, de úgy megjött a kedve, már azt tervezi, talán a jogosítványt is megszerzi. „Ide ritkán jár busz, bolt sincs helyben, nagy segítség lenne.” Mint mondja, az alapítványt régről ismeri, a gyerekei kapcsolódnak a művészeti iskolához és a tanodához is. Mostanra őt is az Igazgyöngy foglalkoztatja, az általa is festett kis képeket, hűtőmágneseket az Igazgyöngy Alapítvány webshopján, a Szuno elnevezésű társadalmi vállalkozás keretében árulják. Mellette ül Hajni, akit Piroska, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett szociális dizájner épp varrni tanít. Hajni azt mondja, jó a kézügyessége, és szereti itt a közösséget – ez utóbbi talán annak köszönhető, hogy tíz testvéréhez hasonlóan nevelőotthonban nőtt fel, ahol soha nem volt egyedül.
Következő állomásunk a tanoda, ide Told talán legsárosabb mellékutcája vezet. A száznyolcvan éves kis házat egy brüsszeli alapítvány adományából és a Felzárkózó települések program forrásaiból újították fel a közelmúltban. A két barátságos szoba egyikébe a 3 év alattiak járnak, a nagyobbik terem az iskolásoké. Tamara fogad bennünket, aki ugyan matematika–fizika szakos tanárként végzett pár éve, de egyetemista kora óta minden héten itt tölt három napot, és az óvodásokat fejleszti, vagy a kisiskolásokat korrepetálja, illetve a kamaszok számára tart klubfoglalkozásokat. Érkezik Máté, aki a tanodát koordinálja, neki is feltesszük kérdésünket, mi vonzotta ide Budapestről, és miként tart ki a nehézségek ellenére. „Nehézségek? Azok nincsenek!” – válaszolja nevetve. „Itt szabadon dolgozhatunk, bár a sikertörténetekhez hosszú évek kitartó munkája kell. Ha csak az iskolán keresztül próbálunk hatni, a családban a hatás amortizálódik. Ezért törődünk a családdal is. Szemléletformálás kell, de ez lassan megy. Mostanra viszont már vannak továbbtanuló diákjaink. Úgy látjuk, a jelenlegi ovis-alsós korosztály az, ahol látványos eredményeket várhatunk, hiszen nekik már a szüleikkel is több területen foglalkoztunk.”
„Ha betöltöm a 65. évemet, nyugdíjba megyek” – mondja Nóra már úton hazafelé. „Persze nem szállok ki teljesen, azt nem is bírnám, de a napi operatív feladatokat átadnám. Addigra a csapatomat olyanná kell formálni, hogy nélkülem is működtetni tudják az alapítványt. Én pedig végre sort keríthetek arra a munkára, amire most nincs időm. Elemezném az adatainkat, és leírnám ezt a gyakorlatban kifejlesztett keretrendszert, amelyben dolgozunk. Azzal is foglalkoznék, miként lehetne az intézményrendszert hatékonyabbá tenni. Hátha lenne egyszer politikai akarat ennek széles körű alkalmazására.”
Hogy mit kellene a jelenlegi szabályozásokon változtatni? „Az iskolával kellene kezdeni. Megszüntetni a szegregációt, az alsó tagozatokban figyelni az egyéni különbségekre, minden gyereket felhozni, hogy ne szakadjanak le rögtön az elején. Fejlesztőpedagógusokat alkalmazni.” A lakhatási szegénységre a következő megoldásuk van: a fiatal családoknak Toldon szociális bérlakást, házat adnak, ugyanolyan komfortfokozatút, mint amiben addig is éltek. Minimális bérleti díjjal, kártyás villanyórával. Ha minden jól működik, a következő évben bekötik a vizet az udvarra. Ha egy év alatt jól alkalmazzák, amire pénzügyi tudatosság, gazdálkodás terén tanították őket, építenek nekik fürdőszobát. Majd ha takarékoskodnak, megvásárolhatják a házat. „Fontos alapelvünk a »képessé tevés«, ezzel lehet megtörni a bilincsben tartó szocializációs mintákat. Míg a mostani rendszer ügykezelő szemléletű, mi az okokra figyelünk.” Nóra szerint foglalkozni kellene az eladósodás problémájával is, manapság ugyanis szinte minden szegény családnak behajtandó céges tartozása van. „Teljesen védtelenek a fogyasztói társadalom hatásaival szemben. Ha egy mobilcég 0 forintért telefont ad nekik, másnap eladják ötezer forintért, nem számít nekik, milyen szerződést írtak alá.” A pénzügyi tudatosság hiánya miatt a lakhatási problémák is nehezen kezelhetők, hiszen szinte mindenki házán jelentős jelzálog van az áruhitelek miatt. Mindez kihat a foglalkoztatásra is, hiszen a behajtócégek a fizetés felét lefogják, és emiatt nem is keresik a legális lehetőségeket. Mindez több ponton történő beavatkozást, ráhatást igényel, de meggyőződése, hogy csak így, a problémát komplexen kezelve lehetne felemelni a mélyszegénységben élőket.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/11. számában jelent meg március 11-én.
A cikk a Helyközi járat program keretében valósult meg, amely a Partizán támogatásával jött létre, hat magyar szerkesztőség projektjeként. Ha teheti, támogassa munkánkat. Támogatással és ötletekkel kapcsolatban írjon a címre.
