Fáklyás tüntetés a Kossuth téren a Parlament előtt, 1956. október 23-án (Fotó: Fortepan/Franz Fink)
November 4. van, nem az egyetlen nemzeti gyásznap a kalendáriumban. A főhajtás rutinszerű gesztusain ezúttal túlmutat az évforduló. Tudjuk, mi és kik miatt.
1956. november 4. nem a kapituláció, a vereség, hanem az árulás és az ellenállás napja. Hiszen a szovjet agresszort és a tankjainak takarásában visszatérő kollaboránsokat nem néma, dermedt ország fogadta, mint Hitler katonáit 1944. március 19-én. A nyolcvan évvel ezelőtti magyar vezetés volt az, amely úgy viselkedett a túlerővel szemben, ahogy manapság a két Orbán javasolná az ukránoknak. A fehér zászló azonban akkor sem segített, a borzalmat, a nemzeti tragédiát így sem kerülte el Magyarország.
1956. november 4-től nemcsak a felkelők szálltak szembe fegyverrel a magyar szabadság eltipróival, hanem a munkástanácsok önszerveződéssel és sztrájkkal, az értelmiség petíciókkal, civilek tüntetéssel, a kevésbé vakmerők csendes megvetésükkel. És bár a miniszterelnök nem volt a helyén, élete árán sem volt hajlandó elismerni, legitimálni hitszegő utódját. Hetekbe, hónapokba telt, mire a hatalom a terrortól a ravasz behízelgésig a teljes eszköztárat felvonultatva valamelyest stabilizálni tudta a helyzetét. A magára hagyott magyar társadalom beletörődésének, ha úgy tetszik: kapitulációjának napja 1957. május 1., Kádárék tömeggyűlése a Hősök terén. De már ez sem tehette semmivé a csodát, s ezt a később a konszolidáció útjára lépett hatalom is észben tartotta.
November 4. legalább annyira a düh, a felháborodás napja, mint a gyászé. És bizonyosan nem a behódolóké, a mindenkori muszkavezetőké.
