Részben félrefordításon alapult, hogy néhány órán belül lehetséges iráni megelőző csapásról számoltak be lapok – fejtette ki megkeresésünkre Szalai Máté külpolitikai szakértő. A Ca’Foscari Egyetem kutatója szerint ugyanis az iráni külügyminiszter valójában arról beszélt: a szövetségesei részéről elképzelhető vagy várható megelőző csapás, ha az izraeli fellépés Gázában folytatódik. Nyilván ettől még oda kell figyelni ezekre a megnyilatkozásokra, sok szakértő is vészjóslónak találta Hoszein Amirabdollahian szavait. Hozzá kell viszont tennünk Szalai szerint, hogy az iráni retorika gyakorta ilyen harcias, másrészt a hasonló nyilatkozatok nagyon hatékonyan ébresztenek félelmet.
A palesztin ügy külpolitikai eszköz
Amirabdollahian az iráni állami tévében Izrael „háborús bűneiről” beszélt, és arról, hogy azoknak következményei lesznek. A külügyminiszter óva intett bármiféle gázai akciótól. Irán vezetője, Ali Hamenei ajatollah korábban azt állította, hogy Irán nem vett részt a Hamász támadásaiban, viszont ettől még üdvözli Izrael katonai és hírszerzési vereségét. A Hamász egyik szóvivője korábban viszont azt állította, Irántól kaptak támogatást a meglepetésszerű támadáshoz. Az izraeli külügyminisztérium attól tart, hogy Irán új frontot nyithat a háborúban. Ennek megelőzésére Irán által használ szíriai reptereket kezdtek bombázni. Gyakran szállítanak ezekről a repterekről fegyvereket és ügynököket a Hezbollah nevű libanoni terrorszervezetnek is.
A jelenlegi iráni vezetés számára az Izrael, valamint az Egyesült Államok elleni harc az 1979-es iszlám forradalom óta fontos legitimációs forrás – mondta lapunknak Szalai Máté. A palesztin ügy melletti kiállást továbbá külpolitikai eszközként is kezelik: a perzsa és síita vezetésű Irán a szunnita és arab többségű Közel-Keleten a palesztin ügy felkarolásával tud népszerűséget, támogatást szerezni.
A Hamász megerősödése így kifejezetten jól jött Teheránnak, mert más mérsékeltebb palesztin szervezetekkel a többi közel-keleti állam, például Szaúd-Arábia és Egyiptom sokkal közelebbi viszonyt ápol. Az iráni-szaúdi vetélkedés így a palesztin belpolitikában is megjelent a mérsékeltebb Fatah és a terrorakciókat szervező Hamász közti rivalizáláson keresztül.
Nem játszanának a túlélésükkel
Irán a különböző fegyveres szervezetek, így a Hamász és a Hezbollah támogatását befolyásépítő és önvédelmi eszköznek is tekinti. Az izraeli és az amerikai nukleáris és katonai kapacitások ellensúlyozásában számít ezekre a terrorcsoportokra, miután azok nemcsak Izraelre, de a térségben állomásozó amerikai erőkre is folyamatos fenyegetést jelentenek. Közvetlen háborút Irán nem szeret indítani – az iszlám forradalom óta nem is tett ilyet –, hanem inkább más fegyveres csoportokra bízza a piszkos munkát.
Szalai Máté az előbbiek miatt sem tartja valószínűnek Irán közvetlen belépését a háborúba, hiszen a hatalmi egyensúly továbbra is az izraeli-amerikai oldalra billen. Két esetben tartaná a szakértő Teherán részéről racionálisnak a beavatkozást: ha úgy érezné, Izrael meg akarja támadni, és magához vonná a kezdeményezést, vagy ha úgy látná, a Hamász és a Hezbollah felszámolását meg tudja akadályozni egy korlátozott háborúval. Viszont mindkét esetben felmerül Szalai szerint, hogy egy eszkalációs spirált senki sem tudna kiszámítani, így az ország a saját túlélésével játszana, ami nem jellemző az iráni vezetésre.
