A londoni metró vonalaiban eltérő szúnyogfajok (vagy legalábbis alfajok) élnek. Valószínűleg mind a gyötrő szúnyog (a leggyakoribb városi szúnyogfaj) leszármazottjai, de a londoni metró 150 évvel ezelőtti építése óta igencsak elkülönültek felszínen élő társaiktól. Olyannyira, hogy már nem is lennének képesek a napfényen szaporodni, sőt, a különböző vonalak alagútjaiban élő szúnyogpopulációk is megindultak az elkülönült fajjá válás útján. Ők ugyan még képesek egymással szaporodni, de talán néhány évtized múlva minden metróalagútnak saját bennszülött szúnyogja lesz – az utazóközönség nagy örömére.
Anne Sverdrup-Thygeson norvég entomológus Terra insecta című könyve a rovarokról szól, de sokkal inkább a bolygót uraló állatcsoport képe bontakozik ki lapjain. Talán az köztudomású, hogy a soksejtes állatok között a rovarok fajgazdagsága a legnagyobb a Földön, de ez semmit nem mond el arról, mennyien vannak a valóságban, és mennyit nem ismerünk még közülük. Több mint az állatfajok fele a rovarok közé tartozik, és – bár teljes egyedszámukat szinte lehetetlenség megbecsülni – a legkonzervatívabb feltételezések szerint is minden egyes emberre 200 millió rovar jut.
A könyv lenyűgöző, egyben kissé ijesztő utazást kínál a Földre, amelyen mi, emberek a rovarok számára csak röpke és létszámunkat tekintve is jelentéktelen epizódszereplők vagyunk majdnem félmilliárd éve tartó történetükben. Persze sok tekintetben meghaladtuk a rovarokat, leginkább gondolkodási képességeink kiemelkedők. Pontosabban akkor kiemelkedők, ha ügyesen választjuk ki az összehasonlítás szempontjait. Egyes szitakötők például 300 képet is képesek külön-külön értelmezni másodpercenként. Vagyis a szitakötők halálra unják magukat a moziban, mert az örökkévalóságig tart nekik, mire az egyik állóképet egy nagyon hasonló állókép váltja a vásznon.
Agyra sem feltétlenül van szükségük, egy légy egész jól boldogul fej nélkül, és csak éhen hal pár nap után, mert fej híján nincs szája, ahol táplálkozhatna. A méhek képesek fénykép alapján megkülönböztetni egymástól az embereket, a galacsinhajtó bogarak pedig, ha tájékozódni akarnak, csak felnéznek az égre, és megkeresik a Tejutat. Nyilván senki sem állítja, hogy a rovarok intelligenciában felvehetnék velünk a versenyt, de ez csak azért van, mert nincs is szükségük rá. Az intelligens képességek nem tekinthetők intelligensnek evolúciós szempontból, ha az állatnak semmi előnye nem származik belőlük.
Ahogy a könyv nagyon szemléletesen rávilágít, a rovarok sikere eszméletlen szaporaságukban rejlik. Rengeteg utódot hoznak gyorsan a világra, amelyek maguk is azonnal szaporodni kezdenek. Ha egy muslicapár minden egyes utódja életben maradna, egy év alatt 25 generáció nőhetne fel. Minden generációban száz utóddal számolva ez év végére annyi muslicát eredményezne, amennyit ha szorosan egymás mellé rendeznénk egy nagy muslicalabdába, a golyó átmérője meghaladná a Nap–Föld-távolságot.
A rengeteg egyed és generáció a mutációk és az adaptáció bőséges alapanyagát szolgáltatja, így voltak képesek a rovarok az elmúlt évszázmilliók során végignézni más állatcsoportok felemelkedését, majd eltűnését a semmibe. A rovarok pedig csak megvonták egyik vállukat a hat közül, és visszatértek a rendes üzletmenethez.
Anne Sverdrup-Thygeson: Terra insecta. Ford.: Merkl Ottó. HVG Könyvek, 2020. 3500 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/7. számában jelent meg, február 12-én.
