Írót avatunk a József Attila-díjas irodalomtörténész-kritikus, Gróh Gáspár új kötetével – olvassuk a hangzatos ígéretet a Két bagoly borítóján. Előtte a címadó írásból olvashatunk egy részletet: kedveset, szimbolikusat, természetközelit. Azt már a teljes, 2001-es szöveget elolvasva értjük meg jobban, miért olyan kiemelt szöveg ez a szerző számára. Idős barátjára, a nem sokkal korábban elhunyt Wehly Györgyre emlékezik, és egy olyan életközeli élményre, amelyet a halálával (halállal) való birkózás idejére datál. Semmi különös: a Szent György-hegyen lát két baglyot, amelyek szabályosan róják az eget, s közben valamiért megérintve érzi magát, leborul a természet lágy ölére. De nemcsak a történet, maga az írás is: semmi különös. Szép, emberi, kicsit giccses, de átérezhető.
Érdekes állítás mindenesetre, hogy ezzel az idei könyvvel avatjuk íróvá Gróht. Már csak azért is, mert a kötetben szereplő jegyzetek 1997 és 2020 között születtek, és korábban meg is jelentek már. Többségük a Magyar Szemlében, egy-kettő a Magyar Naplóban, a Gondola.hu-n vagy rádiójegyzetként jött ki az elmúlt bő húsz év során. Tehát ha valami változást hoztak a szerző megítélésében, azt már rég meg kellett tenniük. Annak ellenére is, hogy egymás mellé rendezve nyilván kirajzolnak egy izgalmas ívet. Olykor csak azáltal, hogy elolvashatunk két különböző, közel azonos időben született megemlékezőcikket Balassi Bálintról. Hogyan lazít a hangnemen Gróh, ha a Gondolára ír, és miként lesz mívesebb, ha a Magyar Szemlébe? Eleve izgalmas, mennyire igazodik valaki az adott közeghez, és tudja sokszor ugyanazt a témát is többféleképp megírni.
Gróh viszont ha az internetre is ír, vagy a kilencvenes évek végi Szemlébe, azt is egész hasonló stílusban teszi, mint manapság. Ami már csak azért is érdekes, mert a kritikus 1953-ban született, tehát utóbbiak idején még a negyvenes évei közepén járt. Mégis van benne valami veretes, a szó hagyományos értelmében vett konzervativizmus. Remek példa az 1999-es Hanyatlás és nagyság, amelyben szokatlan tárgyat választ, a szemetesautók iránti gyermeki rajongásban meglátva a korszak hanyatlását. S említi a kukásautók előtti világot, illetve hogy ő, egy másik kor gyermeke, ezt a nagyságot a gőzhajókban és mozdonyokban tanulta meg tisztelni.
A Magyar Szemle főszerkesztőjének jegyzeteit a jobboldali gondolat jellemzi, hol aktualitásokra reagálva, máskor egyfajta mentalitást megjelenítve. Tisztelhetjük benne ennek következetességét, a szilárd elvi alapok meglétét. Amit máig vállal: a legutóbbi Országútban épp Horthyról írt, elítélve a vörös festékes akciózást, de bírálva Horthy rendszerét is. A kötetbeli egyik írásában Antall Józsefet méltatja, és sokszor tér vissza a rendszerváltás pillanatához, az akkori, hamar szertefoszló reményekhez. Meg ahhoz, hogy miért is kellene nekünk Európába tartanunk, ha egyszer ott vagyunk rendíthetetlenül – haza és földrész a magasban.
Mégis valahogy jobb lesz az egész, amikor belekeveredik az irodalom. Akár politizálva, mint József Attila kapcsán, vagy épp az üldözött-üldöző ellentétpárt kifejtve, ahogy Füst Milánnál. Gróh inkább kiváló irodalomtörténész, a nemzeti nagyjaink, de főleg a népiek, illetve konkrétan Szabó Dezső jó ismerője, mintsem zseniális esszéista. A vele hasonló világnézetű olvasó bólogathat, ha ezeket az írásait olvassa, viszont igazán maradandók inkább az irodalomkritikai munkái lesznek. Nem kell írót avatnunk, nincs ez amúgy sem valamiféle magasabb polcon, mint mindaz, amit egy irodalomtörténész létrehozhat.
Gróh Gáspár: Két bagoly Nap Kiadó, 2020. 3150 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/35. számában jelent meg augusztus 28-án.
