Próbálok nem irigykedni. Ami végül is nem annyira nehéz, ha szanahessegetem a romantikusan hagymázos álomképeket, és földhözragadtan elképzelem a szorgos, szürke hétköznapjaimat, amint én vagyok a Káli-medence Burnót-patak vágta völgyében csücsülő bűbájos zsákfalu százhuszon-valahanyadik lakója.
Őszintén: kemény meló az ábrándmentesítés, annyira szép itt. Ahol megálltam, a vízfolyás picinyt felduzzadt, felébe lócát eszkábáltak, hogy az augusztusi hőségben láblógatva lehessen hűsölni az ide jellemző, kövérkés oszlopokra támaszkodó tornácos kúriák között. Szűk percnyi sétával fentebb a csobogót átívelő fahídra kitelepült a vagy egyik, vagy másik oldali porta terasza, mert mindenhol jó, de legjobb otthon, alkalomadtán viszont az átjáró közepén terpesztő piros fém asztalkát jobbról-balról strázsáló úgyszintén piros székeken csücsülve ízlik leginkább egy pohárka napzáró bármi.
Imádom ezeket az apró településeket, amikről keveset tudni, vagy még annyit sem, miközben skanzenebbek a skanzeneknél, és még élet is van bennük. A zsákfalu pedig a műfaj beteljesülése, hiszen oda tényleg csak az megy, akinek valami dolga akad arrafelé, éppen ezért is tudtak megmaradni úgy, ahogyan szerkezetileg, építészetileg száz, kétszáz évvel ezelőtt megteremtődtek.
– Tényleg egy brüsszeli pörgéshez és különórákhoz szokott fiatal család álmai otthona lenne Balatonhenye? Dévényi István ennek próbált utánajárni a zsákfalut bebarangolva.
Az eredményt elolvashatja a Magyar Hang február 5-én megjelent 2021/6. számában (tartalomjegyzék itt), vagy a Magyar Hang Plusz felületén online!
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
