A hallgatás szégyene – Avagy mit mondana ma szegény Wittner Mária

„…mert vétkesek közt
cinkos aki néma.”
Babits Mihály: Jónás könyve

Kezdetben még azt hittük, életünk a megszokott díszletek között múlik el. Hogy minden örök és mozdíthatatlan: a párt, Kádár (az Öreg), a Népszabadság, a május elsejék, a pénztelenség, a süket és demagóg szövegek, a szürkeség és a sivárság, egyszóval a színtelen, kilátástalan élet. Hogy nekünk itt ez a sors jutott. Néha, amikor úgy háromévenként lehetett, a napokra előre legyártott szendvicsekkel, nyikorgó rossz Ladákban Nyugat felé merészkedtünk, ott színek, árubőség és jólét fogadott. Sóvárogva néztünk körül. Szendvicseinket lopva és szégyenkezve majszoltuk el, irigykedve néztük, ahogyan az emberek a kávézók és éttermek tömött teraszain felszabadultan nevetgélnek és nyilván fontos dolgokról társalognak. Talán mi is majd egyszer…

Mindeközben súlyos titkokat is őriztünk. Szüleink, nagyszüleink súgva mesélt történeteit szovjet megszállásról, sztálinista terrorról, koncepciós perekről, az ÁVH-ról, Rákosiról, padlásseprésről, államosításról, békekölcsönről, kitelepítésekről meg valami felfoghatatlan eseményről, ami két hétig lángba borította az országot. A diáktüntetésről, a Rádió ostromáról, a Sztálin-szobor ledöntéséről, Kádár és Nagy Imre beszédeiről, a Corvin közi hősökről, a Molotov-koktélokról, azután a tűzszünetről, majd az oroszok bevonulásáról, a tömegbe lövetésekről, végül a felkelés véres és brutális elfojtásáról. A fiatal Mansfeld Péterről, akinek zsenge korával sem volt szerencséje a pribékek között. A lyukas zászlóról. Vagyis: ’56-ról, amikor – ahogyan szegény Csengey Dénes mondta – a valóság átvérzett az ideológia szorítókötésén.

De a történeteknek még itt sem volt vége. Apáink suttogva mesélték el azt is, hogy mi történt mindezek után: menekülthullám és megtorlás. Hogy elmenekültek vagy kétszázezren, ők valahol a világban máshol építettek demokráciát. Hogy százakat kivégeztek, súlyos tízezreket bebörtönöztek és internáltak. Hogy Nagy Imrét és társait is kivégezték. Hogy elvesztettük a felsőoktatásban hallgató diákok, a leendő magyar értelmiség színe-javát. Az események neve pedig ez volt: ellenforradalom. Aztán következett a csend, de legfeljebb csak a suttogás, évtizedekig. Velünk volt tehát bő 30 évig ’56 kibeszéletlen és kibeszélhetetlen emléke, ami a zárt élet szorításában több lett, mint puszta történelem. Szimbóluma a szabadságvágynak, egyszerre genezise és elfojtott ethosza a vágyott felszabadulásnak. Nemzedékek alapélménye, amit titokban, de folyamatosan óvtak és ápoltak, a jobb napokra tartogatva. A szabadság kovásza. Mert a szabadságról nem mondtunk le sohasem.

*

E sorok írójának a 80-as évek második feléről élénk és személyes emlékei vannak, lévén akkor járt egyetemre egy társadalomtudományi karon. Lakitelek, az MDF, Kádár helyett Grósz, Pozsgay, a reformkommunisták (micsoda paradoxon…), a frissen alakult SZDSZ, mind abba az irányba mutattak, hogy valami történni fog. Élénken emlékszem tehát arra, hogyan indult el az erjedés. A levegő telítve volt izgalommal és feszültséggel, minden vibrált és mozgásba lendült, talán végső alakját keresve. Mert nemcsak a természet, a történelem sem ismeri a vákuumot: ahol üres tér keletkezik, oda valami más behatol, oda betüremkedik. Ahogyan a szovjetrendszer veszített erejéből, úgy vált egyre erőtlenebbé a csatlósok rendszere is. A 80-as évek végére felélte tartalékait, mondjuk bölcsen mostanság. A szorítás felengedett, némi tér keletkezett, ahová azonnal befurakodott az elfojtott igazság utáni vágy és az elhallgatott múlt kibeszélésének elementáris igénye. Az újrakezdés mindig a nyelvben indul el. Kimondani az igazat, nevén nevezni a múltat nem csak az áldozatok miatt kötelesség. Fundamentuma annak a felépítménynek, amit az ember már a szabadság jegyében emel. ’56 ekkortájt lett népfelkelés.