1847. Ez évben a költő minden tekintetben révbe ér, megjelenik és nagy sikert arat összes verseinek gyűjteménye (háromezer példány fogyott, újranyomtatták), sok akadályt legyőzve megházasodik és ebben az évben köt (sajnos, rövid) életre szóló barátságot Arany Jánossal. Még nem sodorta el a forradalom, a szabadságharc, és már nem úgy vándorol, csavarog, mint rég. Eközben, mintha bizonygatni akarná, hogy nem lett kis-, sőt nyárspolgár, verstémái között a családi-hitvesi idillek mellett változatlanul ott van a nemzeti és a társadalmi kérdések sora. Stílusát pedig még mindig (és örökké) a csípős költői nyelv és a szatirikus hangvétel határozza meg. Nem csupán költői eszközök ezek, Petőfi a hétköznapokban is előszeretettel használja őket, szép példa rá az Arany Jánosnak írt baráti leveléből (1847-es levél ez is) az alábbi rész: „Toldit most olvasom hatodszor. Csakugyan nyomorú fércmű. Még vagy hatszor elolvasom az idén, hogy silányságát minél jobban fölfogjam.” Még dicsérni is kiforgatva szeret.
Ilyen kiforgatott vers az Okatootáia is, ami elsőre különleges címével ugrik ki az életműből. Számos szép irodalmi-földrajzi nyomozás eredményeként körülbelül az tudható, hogy ilyen nevű ország a valóságban nem létezik, létezett. Annál inkább létezik a költői képzeletben: egy ország, ahová még lopózva sem tud bejutni a civilizáció, ahol nincs „lelki szükség”, ennél fogva (is) kevesen vannak a „költők, müvészek” és más „kapa-kasza kerülők”.
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
