Messze, messze, a távoli Kínában, Hupej tartomány Vuhan nevű városában volt egy kis varroda, amelynek raktárában az egyik polcon egy vég pandamintás pamutvászon feküdt. Jó helye volt: nap nem érte, levegő is simogatta, társai, a viszkózzal és poliamiddal kevert szövetek között heverészett. Egy nap aztán fáradt arcú, de elszánt tekintetű anyagmozgatók jöttek, és elvitték magukkal a mellette fekvő tekercseket, még azt is, amelyiken türkiz alapon rózsaszín flamingók álltak féllábon, sőt a focilabdásat és a Mickey egereset is. 

– Hová vihették őket? – tűnődött a textilvég –, s mi várhat rájuk?

Pár nappal később, amikor egerek tévedtek be a raktárba, megkérdezte tőlük: – Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton?

Az egerek, akik a varrodai munkások által elhullajtott rizsszemekre alapozták egzisztenciájukat, legfeljebb csak a betonpadlót látták, nem tudtak róluk, de egy vén patkány, aki régebben, míg be nem záratták, a vuhani élőállat-piacon tengette táplálékban gazdag életét, hosszan elgondolkozott, aztán azt mondta: 

– Alighanem láttam a társaidat. Arcmaszkot varrtak belőlük.
– Miért pont belőlük? – töprengett a mi kis textilvégünk, a vén patkány szavait meg sem fontolva. – Nem különbek nálam, egyikükre még az enyémnél is ízléstelenebb mintázatot nyomtak!