Apám a háborúból jött le a hegyekből

Apám a háborúból jött le a hegyekből

A Solkan-híd az Isonzó folyó felett (Fotó: Fortepan/Schmidt Albin)

Ez már nagyon rég volt, de elég pontosan emlékszem. Apát Isonzóból vártuk. Ott ültünk kint a kertben, volt egy pad, mindig az utca fele fordítottam, lestem őt, ha megjöttek szabadságra a katonák, porzott a rév felől a járda. Apám mindig hajóval jött át, megadta a módját, még ünneplő is volt rajta. Pipázott, és hosszú volt a körme. Két kitüntetése csillogott.

Leginkább apám sárga keze fogott meg. Mert apám keze sárga és büdös volt, de szerettem ezt a bűzt. Amikor rá gondoltam, hiszen apám sosem volt ott, máris repültem, felhőkkel, hegyek között, cipő és ruha nélkül. Megrendeltük a fényképészt, amikor lejött a hegyekből. Az Alpokban harcolt, Olaszországban. A fényképész nem jött egyhamar, csak nagyon sokára, elfogyott a kollódiuma, és olyankor várni kell a vegyszerügynökre. Mivel háború volt, minden késett, elzárták az utakat, lekapcsolták a vagonokat, belakatolták a határt, a vegyszer igazi kincsnek számított. Apám nemsokára visszaindul a hegyre, úgy volt, hogy akkor nem visz fotográfiát, majd legközelebb, ha hazaengedik kimenőre, ha egyáltalán lesz legközelebb, hajolt a lisztes asztalra anyám. Lángost sütött neki. Tenyerébe fogta az arcát, apámat bámulta, apám nyelte a tegnapi húslevest.

Nagy szája volt, és vörös foltos nyaka. Volt egy madzag, azon számoltuk a napokat. Apám csomót kötött rá, egy nap egyet, este, lefekvés előtt sámlira ültünk, megfogta a kezemet, én az egyik végét, ő a másikat, és összefűztük. Erős dohányszaga volt az ingének, mikor belehajtottam a fejemet az ölébe, csípte az orromat. Fekete, koszos fogaival nevetett, a körmei is mind feketék voltak. Azt kiabáltam, büdi vagy, felkacagott és megcsiklandozott. Játszottam a gombokkal, apám meg simogatta a hajamat, puszilgatott. Ez kaki, kérdeztem a sapkájáról. Levettem a fejéről és beledugtam a lábamat. De anyám rám szólt, hogy ezt nem lehet, mondjak valami szépet, ha már egyszer hazajött ez az ember.

Egyik este megkértem anyámat csomózás után, hadd menjek át a tisztaszobába. Megengedte, ha nem verem le a szekrényről a kerámiát. Felmásztam a komódra, és kihoztam a fehér csipkés, félszemű babát. Hátul lógott a tépett kontya, és keserű szagú molyirtó kandikált ki a szoknyája alól. Apám csupasz ölébe tettem, nem mehetsz el a hegyre, mert itt a babád. Látod, ugye, milyen szép üvegszeme van? Ő is a te gyereked. Igen, nahát? Mondta kíváncsian. Kistestvérem. A baba felmászott az arcához és megfogta az orrát. Először csak cicázott vele, de aztán egyre erősebben fogta. Nem engedte el, mérgesen marta. Ütötte is, verte. Olyan erősen szorította, hogy apám a végén dühösen rám kiabált. Azonnal mentem lefeküdni. Még az ajtót is rám kulcsolták. Órákig, vagy talán napfelkeltéig sírtam a párnán.

Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!

Előfizetek
Már előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!