Az anyag hübrisze és a pillantás ereje

Az Élet és Irodalom 2002/3. számában Esterházy Péter írt egy olyat, ami nekem igen tetszett. A Bermuda-háromszög volt a címe. És amint lenni szokott, nem arról szólt, amiről szólni vártuk volna, ha a klasszikus nyelvi koherenciát meg konzervatív témajelölést még tartjuk valamire. Vagyis meglehetősen másként, avíttas szóval: elvont-példázatosan szólt csak róla. És azzal, hogy nem arról szólt, már gesztusában is megidézte azt, amiről igazán: a XXI. század nyelvét. Elmeséli ebben – aztán hisszük, nem hisszük –, hogy volt neki egy fehér, rokokó komódja. Ami brutálisan szép volt, vagy még inkább: ami a szép brutalitását hirdette. Ez a komód szétrobbantotta a lakást, tört és zúzott, rúgkapált, levetette magáról, mint Dionüszosz bikája Ampeloszt, amit csak rátett: könyvet, szendvicset, folyóiratot. Kérlelhetetlen, zabolázhatatlan és makacs volt a maga gyönyörűséges gőgjében: nemes utálással halt ki a térből, mint azt az akkor még éppen nem rokokózó Csokonai írja.

Volt azonban, folytatja Esterházy, az apjának is egy efféle sarokkomódja, éppen abból a szörnyeteg szériából, mint neki is. A szoba sem lehetett mértéktelenül különböző, mert a jóízű esszé nem tér ki rá, márpedig békülékeny alattomban ezüst gyertyatartót csempészni flancos sifonér mellé kisebb vétek volna, mint egy ilyen körülmény elhallgatása. Az ok, miszerint az atyai (s mint olyan, epikus és teremtett) ház, mely tereit tekintve akár sajátja is lehetett volna, vajpuhán hagyta magába olvadni a rokokó rettenetet, egészen másban keresendő. „…apám nézése, pillantása elhelyezi a fehér szörnyeteget, elhelyezi a múltban és a személyesben”, mondja.