Az orbáni hatalomgyakorlás ára

Sosem hitt Orbán Viktor a más pártokkal, partnerekkel való együttműködés, konszenzuskeresés hatékonyságában. Az 1998 és 2002 közötti koalíciós kormányzást nyűgnek érezte, fokozatosan ki is szorította az akkori koalíciós partnereit a döntések centrumából. A Független Kisgazdapárt elbukott, az MDF hivatalosan is megszűnt egy évtizede. A NER eddigi tizenegy éve alatt sosem kellett koalíciós partnerrel bajlódni, a KDNP pusztán egy fideszes szatellitpárt.

A 2010 és ’14 közötti ciklusban még többször előfordult, hogy a Fidesz elnökségi és képviselőcsoporti ülésein heves viták robbantak ki. Az Orbán-rendszer konszolidálódásával azonban a belső viták testületi szinten mindinkább elhalkultak és áttevődtek informális formákba: Fidesz-közeli oligarchák és néhány politikus (lásd például Rogán Antal és Lázár János ellentétét) közötti konfliktus jelezte az érdekkülönbségeket. Ám ahogy egyik választási győzelem követte a másikat, a miniszterelnök rendszeren belüli elfogadottsága tovább nőtt. Politikusok, a NER-t támogató üzletemberek, művészek, politikai elemzők, újságírók, véleményvezérek éltek egyre jobban a bőkezű állami támogatásoknak, a kormányzat által teremtett pozícióknak köszönhetően. A 2019-es önkormányzati választásoknak a Fidesz számára felemás eredménye – különösen Budapest elvesztése – ugyan vitt belső feszültséget a NER-be, de Orbán vezéri tekintélyét nem rendítette meg. Ezek a támogatók ugyanis tudják: a rendszer nagyon erősen kötődik Orbán személyéhez, és jelenleg ő rendelkezik a legjobb képességekkel és hatalommal a tömegek jelentős részének folyamatos megnyeréséhez, nekik is jobb – minden esetleges lelkiismereti vívódás mellett is –, hogyha nyilvánosan kiállnak a rendszer mellett.