Féltestvérek? – kérdezi a kulcsmásoló, ahogyan az oldalamon egy fiatal nővel, karomban pedig egy bölcsődéssel ácsorgok, és szemlátomást mindkettő anyjának tekint. Első blikkre tényleg nem hasonlítanak: a nagyobbiknak lila a haja, a kisebbiknek viszont nem, talán ha az ő babahaját is megküldenénk valami bátrabb árnyalattal, hihetőbbé válna, hogy testvéri viszonyban áll a telefonja képernyőjébe feledkező, ibolyaszínűre festett hajú lánnyal.
Persze teljesen fölösleges játszanom az idiótát, tisztában vagyok vele, hogy a jelentős korkülönbségükre céloz a lakásunk kulcsain dolgozó szakember és arra kíváncsi, hogy a csemetéim egy apától születtek, vagy sem. De csak sejtelmesen, összeszorított szájjal mosolygok. Korábban egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy védekezőn magyarázkodva utaltam családi viszonyaimra, ám utána elszégyelltem magam. Nem csupán azért, mert nem tartozik a kulcsmásolóra a reprodukciós anamnézisem, de mert a testvérek testvérek, én meg az anyjuk vagyok, maradjunk ennyiben.
– Eredetileg egyáltalán nem így terveztem – mondhatnám én is, mint az egyik szívből kedvelt kolléganőm, amikor a hosszú évek óta tartó rendszeres munkakapcsolatunk egyszer személyes beszélgetésbe csapott át. – Húszéves koromban el sem tudtam volna képzelni, hogy negyvenöt évesen nem lesz se férjem, se gyerekem – mentegetőzött, mintha bárki azzal vádolná, hogy egészséges középosztálybeli nő létére a keresztény-konzervatív állam értékeivel és érdekeivel szándékosan szegült szembe, lázadó állampolgárként egyszerre tagadta meg a párválasztást és a szülést.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
