Gergely lábujja

Abban a négy hétben, amelyet irodalmi ösztöndíj keretében Splitben töltöttem, mindennap megfogtam Gergely püspök lábujját. Legalábbis azt követően, hogy olvastam a legendáról. Szerte a világban, különösen a turisták által sűrűn látogatott helyeken található ilyesmi: általában egy szobor egy bizonyos pontja, amelyet fényesre koptattak a legkülönfélébb kezek. Splitben Nini Gergely püspök bal lábának nagyujjáról mondja a fáma, hogy aki megsimogatja, annak szerencséje lesz. Hogy miben, arról nem esik szó, ennek ellenére a nagylábujj aranysárgán csillog, a legbágyadtabb napfény is hasra esik rajta. A helyiek is tartják a hagyományt. Abban a kora tavaszi egy hónapban még alig voltak a városban turisták, ettől függetlenül gyakran sorba kellett állnom, hogy hozzáférjek a szerencsét hozó testrészhez. A splitiek is, akik arra jártak, megálltak, hogy végigsimítsák. Utána a járványügyi javallatoknak megfelelően fertőtlenítőt fújtak a tenyerükre.

A középkori püspöknek – aki szembefordult Rómával például abban, hogy a latin helyett a horvát nyelvet részesítette előnyben az egyházi szertartások során – Horvátország több pontján áll szobra. A leghíresebb bizonyára ez a nyolcméteres alkotás, amely 1929 óta magasodik Split óvárosának bejáratánál, Diocletianus császár egykori palotájának Aranykapuja előtt. A legendás spliti mesternek, Ivan Mestrovicnak több műve és állandó emlékkiállítása is van a városban, egy másik, ugyancsak a historizáló stílust a modernnel vegyítő darab például a horvát irodalmi nyelv atyját, Marko Marulicot ábrázolja, és alig pár perc sétára van Nini Gergelytől. A középkori költő nevét viseli az az ösztöndíjas program is, amelynek köszönhetően egy hónapot töltöttem az Adria-parti nagyvárosban. Egyébként meg a napi sétáimat rendre úgy intéztem, hogy miután végeztem az íráspenzummal, kijöttem az óváros sarkán lévő házból, elindultam a püspök felé, megfogtam a lábujját, aztán az Aranykapun áthaladva bevetettem magam a sikátorokba, amelyekben bolyongva végül a tengerparton kötöttem ki.