Hazátlanság

Hogyan tudjuk ma a hazát mint eszményt újra közel érezni magunkhoz úgy, hogy közben a rátapadt kultúrkacattól is megszabadítsuk? Nagyon fontos kérdés. A haza fogalma ugyanis jó ideje foglalt. Egy kalandor politikai társaság valamikor tizenéve úgy döntött, élesen kijelöli, mit kell érteni a hazán, és kik is azok a magyarok. Elmondták, hogy a trianoni évfordulón ünnepelni kell, összetartozni, elsősorban velük, ha tetszik, ha nem, megemlékezések helyett pedig ünnepségeket rendezni. A határon túliaknak, ha kérték az állampolgárságot, adtak, s bár nagy tolongás nem volt, mégis képződhetett néhány százalék, amellyel vissza is éltek, hisz mint „újraegyesítőknek” jár a feltétlen hűség és leginkább egy-egy erdélyi vagy felvidéki szavazat. Ugyanakkor semmit sem tettek annak érdekében, hogy a Kádár-kor proletariátusának kevésbé képzett utódai magyarként tekintsenek a határon túlira, olyan magyarként, mint ők maguk. És csak halkan jegyzem meg, szó sincs ma már a székely autonómiatörekvés melletti kiállásról, nem mintha eddig utcai harcosként viselkedtek volna a székelység kulturális jogaiért Brüsszelben vagy bárhol.

Egyébként pedig ízléstelenül nyúlnak mindenhez, ami haza. A zenéhez, a színházhoz, a filmhez, a ruhához, a különböző rendezvényekhez, az ott szerepeltetett megfelelési kényszeres színészekhez, az amúgy is középszerű előadókhoz. Egykori lázadók műrockerré alakulnak, csak hogy legyen bevétel, feladva hitet, szabadságvágyat, a közönség iránti felelősséget, igazságkeresést, hajdani bátor kiállást, megfosztva bennünket az illúziótól, hogy ti még velünk vagytok, hozzátok még fordulhatunk. Hány és hány ikonikus zenekar, művész, egykor a rajongásig szeretett lemez, dal, film vagy éppen rockopera ment át egy szürreális metamorfózison, mert már nem lehet rá mint katartikus szimbólumra tekinteni, hiszen amit ott belül, a lélek tartományában eddig jelképezett, mostanra elveszett.