Horthy és Kukk a rózsakertben

Kattintásvadászat. Úgy tisztességes, ha rögtön leleplezem magam. Rózsákról lesz szó, meg emlékekről, nem a néhai kormányzó és Juhan Kukk észt politikus titkos tárgyalásáról – és legfőképpen nem norvég altesti szlengről. Nyolc ellopott másodpercért talán nem idéznek a MÚOSZ etikai bizottsága elé.

Rózsákról és emlékekről lesz szó, na meg a nyelvről – a rózsákat néhány nap előtt látogattam meg újra, az emlékek mindig velem vannak, a nyelvet naponta próbálgatom. Legkevesebb évente egyszer elzarándokolok a gyerekkoromba, amikor még a fertődi kastély is egészen más volt: viseltesebb és otthonosabb. Cziráky Margit grófnő rózsái már, Márk Gergely nemesített tövei még nem virultak a kertben; csak a rozsdás pavilon árulkodott a hajdani (s majdani) fényűzésről. A kilencvenes évek közepéről beszélek. A Budapesti Vonósok és szüleim ekkor hívták életre az első Haydn-fesztivált. A falak sárgán mállottak, Fényes Miklós házi komponistájának szimfóniáiba fecskefecsegés és tehénszag elegyedett. Rengeteget lábatlankodtam akkoriban zenészek körül; együtt laktunk, együtt ettünk, ha épp se próba, se koncert nem volt, velük rúgtuk a bőrt, velük pecáztunk. (Érdekes, gyerekkorában az ember nem focizik, hanem „rúgja a bőrt”, nem horgászik, hanem pecázik – ez a szó, peca, akkor nagyon öregesnek tűnt, most gyermekien gügyög.)