„Jövő számban egy tucat verset fogunk visszautasitani” – Petőfi, a kritikus

A címben olvasható mondat nem Petőfi verseiről szól, hanem – feltehetően – a költő írta. Az 1844 júliusától majdnem egy éven át a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként dolgozó Petőfinek a korrektúra elvégzése és „versek írása” volt a feladata (így szólt a megállapodás Vahot Imrével, a kiadóval), de vélhetően munkaköréhez tartozott a laphoz beküldött írásművek véleményezése is, illetve a szerzőik értesítése a kéziratok sorsáról. A Petőfi Sándor összes prózai munkái akadémiai kiadása a „nem hiteles” írások közé sorolja ezeket a szerkesztőségi közleményeket, és ezt joggal teszi, azonban az olvasó – mint oly sok más esetben, ha Petőfiről van szó – eljátszhat a gondolattal, és elképzelheti, amint ül a költő, és a rá jellemző stílusban üti-vágja, ostorozza vagy épp finom kardvágásokkal dekorálja ki a tehetségtelen szerzőket.

Ez utóbbi eljárása miatt, ahogy arról az – ezen a hasábokon már tárgyalt – Úti rajzok című munkájában írja, még rossz álmai is vannak. Az álom szerint rabló támad rá útközben, mire ő elmondja neki, hogy szegény segédszerkesztő, akinek semmi vagyona, mire „a megtámadó ifju ezt felelte hidegvérrel: – Nekem nem kell hitvány erszényed… nekem életed kell, ármányos életed! Tudd meg, hogy én azoknak az ifju lángelméknek egyike vagyok, kik verseket küldtek a »Pesti Divatlap«-ba, s akiket te galádul kizártál az irodalomból… mert értésünkre esett, hogy az uj nevek versei a te kezeden mentek keresztül. Én magam küldtem be hozzátok vagy százötven költeményt, s te mind halálra itélted… ezért te is meghalsz! A pisztoly durrant, én meghaltam, és… fölébredtem” – folytatja Petőfi. „Megvallom, hogy ez az álom egész utamon ijesztgetett. Hátha beteljesedik, gondoltam aggódva, mert nincs dühösebb nép a megbukott poétáknál.” Arról pedig, hogy milyen az ő kritikusi eljárása, egy – egyébként nem különösebben kiemelkedő – versben is beszámol.