Mérték

Ritkán hozok jó döntéseket. Egy volt ezek közül, hogy sikerült lenevelnem magam a közéleti-politikai történések figyeléséről. Nem leszokás ez, csak tünetmentes állapot. Erőt kell vennem magamon, hogy a tollhegyre kínálkozó, ám szellemi alamizsnának is hitvány-szűk témákat ne kapjam fel én is. Beérem azzal, hogy tisztességes értelmiségi (és persze rapper) csak ellenzéki lehet. De ha ezt nem tudnám, Márai nyolc fröccsöt ledöntő Szindbádja meggyőz róla: „Szindbádnak nem volt semmiféle politikai véleménye – rangján és méltóságán alul valónak érezte az ilyesmit –, de nem szerette, ha bármikor is egy kalap alá veszik a kormánypártiakkal. Mint író és úriember, az ellenzékkel tartott, nem annyira meggyőződésből, mint inkább jó ízlésből, híven családja hagyományaihoz.”

Csikós toporzékolás helyett inkább belefúrom a fejem régi dolgok és méla mindennapok gyönyörűségesen felesleges mindenféleségeibe. Abba például, hogy ez a cím egy funkcionális homonima, s milyen szép, amikor valami múlt idejű ige és képzett főnév egyszersmind: mérték, mi a mérték. Eredetileg a Pintesről akartam írni. Zalában kapálják még pár hektáron, bélyegen is kiadták, engem meg érdekelnek az ilyen semmiből sem következő és sehova sem vezető kis történetek. Így jön a mérték a képbe. Aztán eszembe jutott, hogy Ambrus Lajos megírta már róla, amit érdemes volt, ráadásul szebben és jobban, mint én tudnám. Pedig írtam volna arról is, hogy mennyi az a pint, amiről a szőlő nevét kapta, meg hogy hányféle fajta van még, ami – nomen est öten – elbeszéli, mennyit szednek róla. Így írtam volna a harmadévesről meg a kádkongatóról: előbbi a Tramini, utóbbi a Csókaszőlő becézése. Viszont, amire átvezetett volna ez a kis szőlőmágia, arról így is tudok. Az űrmértékről.