Harmadszor hangzik el a kedves, indulni kész hölgy szájából, nyilván a meggyőzés szándékával. Későn toppantam be, azaz neki kell korábban elindulnia, a kassza már lezárva. Holnap visszajövök értük, a postatiszta bélyegekért, addigra összerakja őket, ebben maradunk, bár nem teljes a sorozat. Hálásan kitessékel. Másnap másik hölgy fogad, legalább olyan kedvesen: én jöttem, ugye, a huszonkét borvidékért. A valamennyiért, helyesbítek, hiszen előző nap még foghíjasnak voltak hirdetve a postatiszták, s talán ez utóbbi érv volt hivatott ellensúlyozni a kis fogyatékosságot. De felderülök – tényleg egyben mind: nyolc részletben, 1990-től 2007-ig, háromforintostól kétszázhatvanasig; valamennyi Varga Pál grafikus-bélyegtervező művész munkája. Bár a sorozat a kiváló Csizmazia Darab József iránymutatásával préseltetett papírra, azért vannak furcsaságok.
Az első évad igazi sztárparádé: az 1990-ben születésnapját ünneplő, aztán ’98-ban átkeresztelt Hajós-Vaskút (cabernet franc E11), a néha még ma is így emlegetett Villány-Siklós (cabernet sauvignon E153), Eger (leányka E100), Badacsony (olaszrizling B20), Szekszárd (kadarka) és Tokaj-Hegyalja (furmint T92) vonul fel.
Hét évvel később, feles létszámban érkezik a folytatás, egységesen huszonhét forintért, a duzzadó fürtök hátterében, a stilizált tájképeken már megjelenik a fajtaklónok szelektálója is. Gyöngyösön a hárslevelű K9-esnél Füri József, Móron a Teltfürtű Ezerjó (igen, nagybetűvel ez is, ahogy az egész szériánál) kisgazdája, Luntz Ottokár, míg a kiskőrösi Nemes kadarkánál a legendás Kozma Pál. Csekély topográfiai készséggel is megsaccolható, az 1987 óta „A szőlő és a bor városa”, Kiskőrös a Kunsági borvidék prominense; Gyöngyös a Mátrai borvidék delegáltja.
Az említett trió után csupán két évvel és apró tipográfiai kilengéssel érkezik az apró, de történelmi Somló, Sopron – a juhfark és a kékfrankos itt országos egyes. Az ezredforduló kettőse visszacsatlakozik a korábban megszokotthoz: Ászár-Neszmély Bakonyi Károly cserszegi fűszeresével, Balatonfüred-Csopak szintúgy a keszthelyi mester Nemes olaszrizlingjével büszkélkedik (a Nemesrizling mint a félrevezető „olasz” hasonneve és a Nemes olaszrizling külön cikket érdemel, keveset tudunk, beszélünk róluk).
Az ismét párban érkező, 2001-es bélyegek közül Balatonboglárhoz Kocsis Pál Irsai Olivérje, a Pannonhalmi borvidékhez a királyleányka kerül. Utóbbinál kissé félrevivő, hogy a fajtához társított név, Németh Márton csak az 1961-es „megtaláló”, hiszen delnőnk vélhetően a kövérszőlő és a leányka természetes kereszteződéséből született Dánosban – dánosi leányka, dánosi sárga is a hasonnevei. 2003 a Bükkaljai (ma Bükki) és a Balaton-felvidéki borvidék esztendeje; Cserépfalu és Bogács környékére maga felé hajló kézzel a medinát festékhengerezi Csizmazia (kékmedoc és seyve villard a felmenők), a Káli-medencébe a csodákra, de legfőképpen nagyobb fürtre, több termésre és magasabb mustfokra képes B10-es szürkebarátot, Kiss Ervin (és a bélyegen elhallgatott Király Ferenc) 1984-ben elismert fajtaklónját.
A mostohák éve 2005: Csongrád és Zala esd több figyelemért az irdalt szélű nyolc négyzetcentiméteren – utóbbi, bár ekkor Bussay Lászlóén kívül még nem sok fej látszik ki az akácosból, nem teljesen reménytelenül. Előbbi a Koleda István és Tamássy István keresztezte kunleánnyal exponálja magát, ami érdekes, hiszen a borvidék saját honlapján a felsorolt tizenhat fehérszőlő közé sem fért oda, ráadásul nevét a szomszéd megye egyik tornyáról, a Petőfi verselte kunszentmártoni temploméról kapta. Izgalmas fajta pedig, pezsgőnek is kiváló, akárcsak a pintes, a hajdani Balatonmelléki borvidék zászlósa, amit Németh Márton Pécs-Cserkút szőleiben talált, és éppen annyit terem le, amennyit Csokonai kér „egészségére” a sírja előtt megdöccenő utastól (azaz két iccényit, közel 1,7 litert).
2007-re marad Tolna, Király Ferenc zenitjével (mára inkább Pietro Antinori nyugatos ízlése dominálja Bátaapáti vidékét), az Etyek-Budai borvidék Kurucz András és Kwaysser István ezerfürtűjével (befonom a hajam, ha ittam ott valaha), végül a Pécsi, a Németh Márton és Diófási Lajos dajkálta cirfandli állandó jelzője (itt legalább húsz hektáron még jelen van e különc gigerli).
Nem tudom, hány gyereknek van még nagyapja (elfogytak a nagypapák, vagy az unokákat szívta fel a nagyvilág?), de mi az ő térdén lovagolva szerettünk bele ebbe a bűvöletes világba, hogy aztán bogarásszuk a betűt nagyítólencsén át, áztassunk bélyeget borítékról, képeslapról, rakjuk ország, év, téma szerint fabrikált albumainkba (sajnos gyűjteménye nem hozzám került, de biztosan jó kezekbe). Emlékszem, egyszer két öcsémmel, bő huszonöt éve lehetett, elosztottuk egymás közt édesapám bélyegeit, míg külföldön turnézott, lett is belőle haddelhadd – így kaparintottam meg az első borvidékes darabot. És most, a Bartók Béla úti kapualjban ugyanez a mohó birtoklási vágy vett erőt rajtam, hogy kikerekítsem a negyedszázada csonka térképet. Huszonkettőre. Postatisztán.
Olvasna még N. Fejérváry Gergő Ásó, kapa, uzsonnabor című sorozatából? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/31. számában jelent meg július 29-én.
