Rossz, de van

Mennyiért adja ezeket? – Hétszáz. – Ha kettőt viszek, odaadja ezerért? – kérdezem, bár voltaképpen már bánom, hogy nem azt mondtam, hogy hármat viszek ezerkettőért. Az eladót azonban a nagyvonalú ajánlat sem hatja meg. Hűvösen veti oda: – Ez még fémből van. Eredeti. Az ilyet a gyűjtők nagyon keresik.

Én meg faarccal nézek vissza rá. Sőt, le is teszem azt, amit a kezemben tartottam, jelezve, hogy várja meg akkor azokat a gyűjtőket, eresszen gyökeret az összes kacatjával, amíg elő nem vágtatnak az Apokalipszis lovasai. Felállok guggolásból. Menetiránynak fordulok. Egészen pontosan öt másodperc telik el. Ezen áll vagy bukik minden

– Vigye – hagyja rá végül az árus megadóan, mint akit kiraboltak, majd gyorsan a hasitasijába rejti az ezresemet, hogy minél hamarabb elfelejthesse ezt a megalázó tranzakciót. Mintha nem egy ötszázasért vette volna a megunt holmijai között selejtező kamasz fiútól azt a zsák kisautót, amelyből én most a két kopottas matchboxot kiválogattam. Én pedig diadallal viszem a Mini Coopert és a Ferrari Dinót (eddigi életemben a színük alapján különböztettem meg az autókat, de lám, mióta fiam is van, tanulok), mintha az életem üzletét kötöttem volna. Játsszuk a szerepünket, ahogyan a bolhapiacon kell. Ahogyan minden nyáron tesszük abban a városban, amely a szabadságomnak helyet adó faluhoz legközelebb esik.