Gyanús párhuzamok

Néha félek.
Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás
A hátam megett.
E halk hullása nem tudom minek.
(Reményik Sándor)

Az elmúlt hat hétben olyan színdarabbal foglalkoztam, amelynek több jelenete az 50-es évek elején, majd egy kifejezetten 1956. november 4-én játszódik. Emlékeimből ástam elő 8 esztendős magam impresszióit, rákényszerültem, de kíváncsi is voltam, mi merül fel azokból, hogy akkoriban mennyire és mennyiben viselkedtek másképp az emberek, mint később vagy manapság. Először szüleim fiatalkori felszabadultsága villant elő, a nálunk vendégeskedő kollégák társaságának hangossága, hatalmas röhögések robbanása a háború utáni élni akarás gerjesztőjeként – írom róla most! Aztán úgy 4 éves koromtól csöndesebb párosok jelennek meg előttem, ma már nyilván önhatalmúan kronológiai rendbe illesztve; főleg nagymamám és anyám meg egyéb rokonok intim diskurálásakor, de apámat kísérve utcai találkozások során is kivel-kivel az egyöntetű fedettség, lelassult fogalmazás és a környezetre összpontosított figyelem az a valami, ami előtűnik az egyes emlékképeimben.

Nagymamám a családi összejöveteleken menetrendszerűen szólalt meg, hogy „nihtfordémkind”, ilyenkor megbénult a társalgás ritmusa, mindenki rám nézett, vajon mit értettem meg az előzőekből, majd egy még általam is felfogható rejtjelességgel beszélgettek tovább – amiből kikövetkeztethettem, hogy félnek. Félnek valamit úgy kimondani, ahogy gondolják, félnek, hogy én is megértem, és esetleg valahol máshol, netán az iskolában, ne adj’ isten, idézhetem azt…! (Egyszer az óvodában, amikor a levesestányérba öntötték a tökfőzeléket és rá a pörköltszaftot, szóvá tettem, hogy „ez a proli tempó otthon nálunk nem divat”! Át kellett vinni egy másik intézménybe.)