Születésnap dongóval – Boros-verses vigasztalódás

Most lettem negyvenéves. A kor csak egy szám, fiatal vagy még, most jönnek a legszebb évek, a negyven az új harminc. Kap bőven mankót az idő és élet múlásától szorongó, életközepi válságban vergődő férfi – ha kéri, ha nem. Néhanapján szinte fojtogat a nem-tudni vágyó kíváncsiság: hány szüretem, hány levélhullatásom van még? „Elzengett az őszi boros ének. / Megfülledt már hüse a pincének. / Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre. / Ludbőrzik az agyagos domb bőre, / elomlik és puha sárrá rothad, / mint mezitlen teste egy halottnak.” Édesapámnál Bárdos Szürkebaráttal koccintunk a napján. Nagyon szép, kedvesen ismerős, fajtajelleges bor. És ami nekünk szinte észrevehetetlen, egy édesapa számára felfoghatatlan, megmásíthatatlan tragédia: az „és fia” évjáratváltásokkal lassan lekopik a címkéről, és marad „Bárdos”… Tamás négy éve ment el, negyvenkét évet élt. „A lepkét könnyü szél sodorja, száll. / A fák között már fuvall a halál. / És már tudom, halálra érek én is, / emelt s leejt a hullámzó idő”.

Tele van körülöttem minden kitölthetetlen űrrel, és töröm a fejem, hogy miként élhető még ez a szellemjárta világ egyáltalán. Hol marad hely megszületőknek, élőknek, akik halhatatlanságuk hübriszét lélegzik be, mert levegő már nem marad nekik. Hogy hogy lehet felfogni és elfogadni ép ésszel, hogy valami, ami van, egyszer csak nincs. „Miért szükség nékem a haláltól félni, / Ha csakugyan egykor meg kell szűnnöm élni? / Mért olly édes nékem az halhatatlanság, / Ha ez a reményem merő hasztalanság?” Nem hiszem különben, hogy a saját halállal való viszony lehet egyáltalán egészséges. Ahogy a saját élettel sem. Életről és halálról csak absztrakciókban lehet beszélni, megnyugtatóvá stilizált patetizmussal: egyikről tapasztalatunk nincs, másikhoz távolságunk nem elég. És talán aki a haláltól fél, az az életétől is; aki egyiket szereti, a másikat is kénytelen. „…Igy nem is él soha, / mi soha meg nem halt. Halálnak / köszönöd életedet, fü és vad!”