Tánc Moszkvára, Brüsszelre, füttyökre és cselesztára

Előzetesen csupán ennyit: zeneileg képzetlen zenerajongó vagyok, muzsikus múltam mindössze abban merül ki, hogy gyerekkoromban B trombitán játszottam a deszki gépállomás fúvószenekarában, arról kevés emlékem maradt, hogy Pista bácsit zenekarvezetőnek vagy tamburmajornak mondtuk, mindegy is, hiszen egy volt a fontos: az összhang, tehát ahogy vezényelt, úgy és aszerint kellett fújnunk. Ha menetelve játszottunk, még a lépéseink és a zene összhangjára is figyelnünk kellett, nem is tudtunk volna másképp lépni, együttlépésre ösztökélt a ritmus. Ha a többiektől eltérő ritmusra fújtam volna, minimum a fejemre koppint Pista bácsi, rosszabb esetben, ha ezt sokadszorra teszem, kirúg a zenekarból, otthon aztán fújhattam volna, ahogy nekem tetszik, de hát ki az a hülye, aki magányosan trombitál, ha egyszer egy jó zenekarban is játszhat? Én akartam tagja lenni a zenekarnak, engem fogadtak be, tehát úgy és azt fújtam, amit Pista bácsi vezényelt, így tudott jól működni a zenekar.

Amikor ’66-ban bevonultam, már másképp éltem meg a katonanóták dallamára végzett, kényszerű menetelést, ennek ellenére a menetoszlopban sem tehettem mást: egyszerre léptem a többiekkel, ha nem ezt teszem, a sarkamba lép a mögöttem lépdelő bajtársam, amiből csakis az következhetett volna, hogy előbb bosszankodásba és káromkodásba, utána pedig röhögésbe fullad az egész. Mondanom sem kell, a baráti emlékeket leszámítva ez a két év volt életem legrosszabb időszaka. Nem én akartam bevonulni, (behívó)parancsra mentem. Olyan volt ez számomra, mint kis hazám számára a Moszkva vezényelte szocialista tábor. 

Orbán Viktor határozottan ki- és bejelentette október 23-án, veszprémi „telt házas” ünnepi beszédében, hogy „úgy kellett táncolnunk, ahogy Moszkva fütyült, de ha Brüsszel fütyül, akkor úgy táncolunk, ahogy mi akarunk, és ha nem akarunk, akkor nem táncolunk”. Ez a hihetetlenül bátor mondat több sebből vérzik. Először is: Moszkva nem fütyült, hanem parancsba adta a kottát és a gúzsba kötött tánchoz a koreográfiát. Nem kérdezte, hogy akarjuk-e, hanem kötelezővé tette, és az adott tamburmajor azonnal odavágott a tamburbottal, ha akár csak egyetlen hang félrecsúszott, vagy csárdáslépésekre váltott a kalinka, legdurvábban épp ’56 őszén, egy szabadtéri rendezvényen, amelyet előbb ellenforradalomnak, kicsivel később sajnálatos eseményeknek, utána népfelkelésnek, szabadságharcnak neveztek, s ha így haladunk, Moszkva kérésére, mondjuk ki: füttyére, már csak különleges hadművelet lesz.

A teljes cikket a Magyar Hang hetilap 2023/44. számában találja. Vegye meg november 9-ig kapható nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!