Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik elsőként már nem annyira Tordy Géza színészi teljesítményével, mint inkább a hangjával ismerkedett meg. A gyerekként látott filmekben visszatérően hallhattam, miközben alig valamit tudtam róla. Mégis, ha a Holt költők társaságából Robin Williamsre, a Gyalog galoppból Sir Lancelotra vagy az Ikrekből Arnold Schwarzeneggerre gondoltam, Tordy szólt a fejemben.
Közben persze láttam már az Egri csillagokat vagy A kőszívű ember fiait, rögtön megjegyeztem a karakteres színészt, még ha valahogy nem is kötöttem össze kedvenc amerikai filmjeimmel. Tordy Géza az a fajta színész volt, akit mindenki ismert, a névhez mindenki tudott arcot társítani. Az állandóságot képviselte, természetesnek tekintette mindenki, hogy itt van köztünk. Aminek persze megvolt a maga árnyoldala is: tudták, hogy van, mégsem méltatták annyiszor, mint kellett volna. Állandó szerzőnk, Csikós Attila Facebook-megemlékezése is erre utalt: „Pár éve az Ibolya előtt ültem, ott sétált el a Centrál felé. Senki fel nem ismerte. Egy nyüzsgő, söröző siserehad, amely társaság »behalt« volna, ha meglátja Robert De Nirót, észre sem vette, hogy elment a Tordy. Addig kár nemzeti önérzetről beszélni, amíg a nagyjaink sem tudjuk hová tenni, és ebben most nincs semmi politika, csak némi önérzet. Kivételes duhaj volt, kivételes lélekkel és karakterrel.”
• Jobban kellett volna becsülnünk Tordy Gézát.
• Milyen munkáihoz kötik a színművészt?
• Hogyan tekintett a magyar megosztottságra?
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
