Akkor ennyi? – futott át az agyán, vagyis hát azon, amiből egykor a gondolatai elő-előbújtak, de most az a kupac ott hevert az alig felismerhető testével mozdulatlan a kórházi ágyon. Arra emlékezett a különböző ismeretterjesztő tévéműsorokból, hogy az emberek nem jönnek rá egyből, hogy meghaltak, számos furcsaságból rakják össze, hogy alighanem mégiscsak ez történhetett. Bár akik erről beszámoltak, tulajdonképpen nem voltak valódi halottnak tekinthetők, és értük valamennyiükért keményen küzdöttek az orvosok, ezt mind jól látták a műtő felső szögletéből – valahogy így emlékezett ezekre a beszámolókra a diszkoveriről. Őt viszont egyszerűen letakarták, mindenki elhagyta a szobát, és sem e-, sem túlvilági hozzátartozók nem jelentek meg, a fehér fény meg a Jézus-alak is elmaradt, pedig úgy emlékezett, az még a teljesen hitetlen, a templomot hírből sem ismerőknek is megjelent, ő meg azért mégiscsak volt elsőáldozó. Teljesen egyedül volt: sem itt, sem amott nem várta senki, így most már alapos oka volt feltételezni, hogy az agyhalál beálltával örök élet helyett totális és végleges sötétség várja, ezért pillanatai vannak csak lamentálgatni az elmúlt élete felett, és az idő rövidsége abszolút őszinteséget kíván meg, amitől azért mindig is ódzkodott.
Isten, haza, család: az utóbbi bő évtizedben mindig ide húzta be az ikszet, ez olyan biztos tippnek tűnt, az igaz ugyan, hogy félt visszakérdezni a részleteket illetően, még magától is, az a fránya őszinteség, ugye. Pedig nem ártott volna, mert most nagyon úgy tűnt, mindegyik magára hagyta. Istennel kapcsolatban mély, filozofikus megnyilvánulásokra nem emlékezett, az rémlett, hogy azt mondták róla, a buzikat meg az elváltakat nem szereti, és mivel ezeken a területeken ő jól teljesített, tovább már nem gondolta, hogy majd mégis hogyan is kell elképzelni ezt a túlvilági üdvösséget. Felesége már évtizedek óta nem beszélt vele, az idősek otthonába is egyedül vonult be, végre megszabadulok tőled, te szerencsétlen, mondta, alighanem a temetésére sem fog eljönni, talán csak néhány diákja – bár ezt a jelek szerint amúgy sem fogja már érzékelni. Sovány vigasz, főleg így, lassan kihűlve, hogy a neje az otthonban is minden lakót utál, és valamennyiükhöz állandóan van egy-egy rossz szava. Úgy ötven éve kellett volna elválni, amikor először érzékelte ezt a masszív gyűlöletcunamit, de, ugye, nem illik meg hát a gyerekek miatt. Na jó, őszinteség van még néhány pillanatig: gyáva volt, ez a helyzet. Ebben is. Meg majd talán jobb lesz, valahogy mindig ebben hitt. De nem lett, és 65 évesen meg már minek? Úgyhogy a maradék tíz évet langyos utálatban ücsörögték végig, persze a családi összejöveteleket leszámítva, de amint az utolsó rokon is kilépett az ajtón, újra maradt az élhetetlen, lusta, szar alak, ami már évtizedek óta az élete párja szemében volt. Hát ki ne nyúlna ilyenkor a Hubertus után? Nem kellett volna a helyettesítéseket meg a nyári táborokat sem elvállalni, inkább a saját gyerekkel elbeszélgetni néha, így legalább Amerikából hetente egyszer felhívta volna és elmondaná, voltaképp mit is csinál ott, és hogyan élnek az unokák. Kéne, kellett volna már megint. A háborús infláció meg a brüsszeli szankciók – magyarázták – két hónap alatt lenullázták a többéves szerény kis megtakarítását, úgyhogy a pénz elúszott, a lúzer maradt – ahogy a fia nevezte. Meg a húszéves Swift, ami már öt éve javítatlanul, porosan és avarral takarva parkolt az utcán. Pedig csak 2030-ig kellett volna kihúzni, az egymilliós fizetésig!
A legtöbbet a hazáról hallott. Meg a nemzetről. Amiben hinni akart, mert a szurkolás mindig piros betűs ünnep volt, bár többnyire csalódás lett a vége. Majd legközelebb jobbak leszünk. Mi, így, közösen, a tv előtt. De a nemzettel kapcsolatos egyéb részletekbe persze itt sem ment bele soha, hogy ha például a szomszéd egy rendes, fehér, magyar ember, nem pedig migráns, miért akarja időnként letépni a fejét és a nyakába hányni, és a nemzeti tőke tulajdonában lévő összeszerelő cég vezetője miért rakja ki a feleségét nyugdíj előtt másfél évvel, sms-ben közölve vele a tényállást? És a szépen gyarapodó nemzeti tőkéből neki miért nem jut egyetlen morzsa sem? Mert az ő gyarapodása mindig öt-tíz évre volt tőle, ezt évente meghallgatta a nagy látnok stratégiai víziójának rá vonatkozó részeként, de persze lehet, hogy egyszer-egyszer vissza kellett volna keresni, mi is vált be a megelőző évtized jelenre vonatkozó látomásaiból. Semmi. És akkor ebből le kellett volna vonni a tanulságot és cselekedni. Kéne, kellett volna, de most már mindegy. A hazáját nyilván egész biztosan szerette, hiszen máshol nem nagyon járt, még anno jugóban meg a bolgár tengerparton, 15 éve meg Bécsben. Itt élt és halt, ahogy tanították neki, és ahogy ő is tanította a diákjainak, meg papolta a gyereknek, de hiába. És persze ezen sem gondolkodott el soha, hogy a maga fajtájának az a hazaszeretet jut, hogy amikor ciklusonként szétrabolják az országot, akkor ők mindig verejtékkel újraépítik, és már a nagyapja és az apja is nyomorultan élt és halt itt, és most már nyugodtan kimondhatjuk: ő is.
E ponton zsákba rakták és kitolták, viszik le a fagyasztóba, ha lehet mondani: az ennél is ridegebb magányba. Vészesen fogy az idő, muszáj szembenézni így halottan, ha már eddig elmulasztotta, hogy mi végre? Hogy mikor és mit is kellett volna? Nyikorogva csapódott a liftajtó, az alagsorban voltak. Mit tudna üzenni, ha lenne még, aki egyáltalán meghallaná?
– Akkor ennyi – mondta a szakdolgozó, miközben belökte a tetemet és rácsapta a hűtő ajtaját, de közben fejben máshol járt: két év múlva talán összejön a horvát tengerpart…