Az Orbán-rendszer sajtója Csurka István halálának tizedik évfordulóján saját halottjaként gyászolja a MIÉP megalkotóját és egykori elnökét. Hagyatéka előtt díszsorfalat állva nevezik meg váteszükként, nagy gondolkodójukként, a magyar szabadságküzdelem kimagasló alakjaként, és próbálják nem emlékeztetni egymást arra, hogy mennyire büdös volt nekik, amikor még élt, hisz akkor Orbán Viktor épp jobbközép-mozgalmat építgetett, és Brüsszellel barátkozott – most aztán egymás lábára tiporva tolakszanak a Szabó Dezső örökösének megvallott nagy halottjuk koporsójánál: félreérthetetlen, hogy benne találják meg a szellemi és lelki előképüket. Ugyan ki másban? A mára nemzeti radikálissá fanatizált Fidesz média- és marketingtevékenysége, kultúrharcos dühe, szüntelen sírás-rívásban elcsöppenő önsajnálata, polgárháborús megszállottsága és kényszeres sorosozása a példásan felmondott lecke – s a tankönyv mintha maga a Magyar Fórum lett volna. Elsőre pillantásra úgy tűnik: Csurka István győzött.
Csakhogy ez nincs így – Csurka István hagyatékának ugyanis két egymástól jól elhatárolható fele van: sötét oldalát a korlátolt irredentizmusa, a velejéig romlott antiszemitizmusa, összeesküvés-elméleteinek elborultsága, és az akkor még alig létező jobboldali lumpenproletariátus kiszolgálása képezte; míg az életmű fényes oldala Csurka István globalizációkritikájában, elitellenességében, a kispolgárságot és a parasztságot radikálisan képviselő plebejus politizálásában fejeződött ki. Rendszerkritikus tevékenysége részint a népi írók örökségének továbbvitele volt, részint a kapitalizmus és a multinacionális tőke saját fejlesztésű bírálata, ami a múlt évezred végén hallatlanul progresszív szellemiségnek számított.
Orbán Viktor 2010 óta épülő rendszere Csurka István életművének sötét oldalát szinte maradéktalanul alkalmazta önmagára: hivatalos kommunikációja a Soros Györggyel és intézményeivel szemben meghirdetett kérlelhetetlen harcot, a háttérhatalmakra vonatkozó zavaros konteózást meg a politikai ellenfelek nemzetből való kirekesztését egy az egyben átvette belőle. Csurka István zsidózását Orbán Viktor jó érzékkel takaréklángra csavarta, a tűz őrzését pedig néhány szigorúan védett nertársára és a Mi Hazánk Mozgalom betyárvilágára bízta.
Ha Csurka István még élne, és látná a maga nemzeti radikalizmusát a kormányzati kommunikációban kifejeződni, aligha kétséges, hogy elégedett volna. Érdemes megvizsgálni ugyanakkor, hogy mit tett Orbán Viktor a csurkai örökség értékes és érvényes, szellemileg és erkölcsileg hitelt érdemlő oldalával. Vajon mit szólna a nagybirtokrendszert meg az uradalmi földeken zsellérsorba süllyedt falusi magyarságot látva az a Csurka István, aki kisparaszti gazdaságok létrejöttét szorgalmazta, mert a magyar földön gazdálkodó magyar parasztságot tartotta a magyar megmaradás zálogának? Mit szólna az egykulcsos adóhoz az a Csurka István, aki a rendszerváltás veszteseinek felzárkóztatását és az obszcén mértékű jövedelmek kőkemény megadóztatását követelte? Mit szólna a multinacionális érdekekkel minden körülmények közt szemben álló Csurka István a globális részvénytársaságokat olcsó és fegyelmezett emberi erőforrással kiszolgáló túlóratörvényhez? Mit szólna Csurka István a százezrével kivándorló fiatalokhoz? Vajon meglátná bennük a nemzet megmaradását? Mit szólna Csurka István Völner Pálhoz és Rogán Antalhoz? Meglátná bennük a nép szolgálóit? Hát mit szólna Tiborcz István és Orbán Ráhel marbellai birtokához? Meglátná benne a plebejus identitást?
Semmi kétség: Csurka Istvánnak ezeket látva felforrna a vére – ahogy felforr mindenki másnak is, aki munkával próbál boldogulni az életben. Ha Csurka István ma élne, jól látná, hogy ami Orbán Viktor uralma alatt zajlik, az nem pusztán a legférgesültebb romlottság, hanem a teljes nemzeti radikális ethosz megtagadása. Mit szólna ezt látva Szabó Dezső? Zokogna? Vagy csak köpne egyet?
Orbán Viktor elárulta az egyetemi katedrát, hogy liberális politikus legyen, majd elárulta a liberalizmust, hogy konzervatív politikus legyen, aztán elárulta a konzervativizmust, hogy nemzeti radikális politikus legyen, s végül elárulta Csurka Istvánt és a nemzeti radikalizmust is, hogy Magyarország leggazdagabb tőkése legyen. Mit mond el a magyarországi illiberális rendszerről az a tény, hogy Orbán Viktor az ideológiai habarcsot Csurka István életművének kizárólag a sötét oldalából gyűjtötte hozzá? Mintha a jó dr. Jekyll és a gonosz Mr. Hyde karakterei közül önként és dalolva választaná az utóbbit. Mit árul el a jobboldali értelmiség nyilvánosságot formáló részéről az a tény, hogy tagjai a nevüket és az arcukat adják ehhez? Milyen sors vár arra a társadalomra, amelyben ennyire fényesen lehet élni a szolgaságból? Milyen sors vár arra az országra, ahol a kultúra váltópénze a cinizmus? Milyen sors vár arra a népre, amelynek egyik fele ma már az állami propaganda eszközeivel kondicionálja magát arra, hogy a másik fele a halálos ellensége?
Nem kétséges, hogy a mai Magyarországon a szélsőségessé vadult jobboldali kurzusnak vannak kreatívabb marketingesei, felkészültebb közgazdászai meg gazdagabb vállalkozói – csakhogy Orbán Viktor és az illiberális elit Csurka István életművére hivatkozva épp azon a téren semmisíti meg önmagát, amelyet a nemzeti radikalizmus atyja a legfontosabbnak tartott: a kultúrában, a közoktatásban, a fiatalok körében. A romlást, a hazugságot és az aljasságot nem minden esetben torolja meg a történelem, mert a sors nem igazságos – annak azonban mindig is megvolt, és a jövőben is meglesz a következménye, ha egy kurzus a saját kulturális identitását számolja fel. Hiába képzeli azt Habony Árpád, hogy Csurka István helyére Kovács Ákost, Csoóri Sándor helyére Fásy Ádámot, Csengey Dénes helyére Majoros Pétert állíthatja büntetlenül. A nemzeti radikális kurzus nemcsak a ravaszul targetált ellenségeivel áll állandó harcban, hanem önmaga elárult lényegével is – az egyetlen kérdés már csak az, hogy mi megy rá erre előbb: Orbán Viktor uralma vagy Magyarország?
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/7. számában jelent meg, február 11-én.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.