Nem, nem azon Mikulások egyikével, akik unalomig mosolyognak ránk mindenhol, ahol csak megfordul az ember pénzzel a zsebében, és harsányan hirdetik valamelyik multicég termékeit. Ez egy igazi Mikulás volt, ráadásul krampusszal a jobbján járta az utcákat – mint ahogy az egy rendes Mikulástól elvárható.
Vasárnap délelőtt volt, a meteorológia valamilyen front betöréséről adott épp híradást. Ilyenkor mindig valami nyugtalanság vesz erőt rajtam, nem tudok mit kezdeni magammal. Fölvettem hát a kabátomat, és a nyakamba vettem a várost. Céltalanul róttam az utcákat, bámultam az egyre zsúfoltabb és hivalkodóbb kirakatokat, és összehúztam magam, mert hideg szél nyargalt végig a főutcán. Aztán, mint valami látomás, piros köpenyben, hosszú, fehér szakállal és imbolygó léptekkel szembe jött velem a Mikulás. Nagyon fázhatott szegény, de látszott rajta, hogy hősiesen állja. Talán még rosszabbul járhatott az őt kísérő krampusz a fekete harisnyanadrágban, vékony, fekete sapkával és – mint minden rendes krampusz – hosszú, piros nyelvvel. Természetesen a krampusz-léthez két szarv is dukált.
A Mikulás lépett hozzám, és a kissé körülményes köszöntőjéből azt hámoztam ki, hogy nekem itt most énekelnem kell valamit, és akkor kapok tőle ajándékot. A hangja után ítélve még általános iskolásnak tippeltem, a krampusz talán az osztálytársa lehetett. – Énekeljek? – kérdeztem vissza, hogy egy kis időt nyerjek, és valahogy leküzdjem hirtelen támadt zavaromat. – Igen, valami szép, karácsonyi éneket, és akkor kap ajándékot – erősített rá az előbb mondottakra. Vajon milyen ajándékot? – támadt föl bennem, hisz csak egy szerény kis színes papírzacskót szorongatott fázós kezével. Máskor kapásból tíz karácsonyi dalt is föl tudnék sorolni, de a furcsa szituáció miatt csak a mindenki által unalomig ismert Mennyből az angyal jutott eszembe. Kínosan éreztem magam. Én itt most, vasárnap délelőtt, a járdán ácsorogva a hideg szélben, álljak neki énekelni? Aztán rájuk néztem, a fázósan toporgó gyerekekre, és az jutott eszembe: hány és hány ember utasítja vissza őket, hogy most nem érek rá, nagyon sietek, nem tudok énekelni, nem jut eszembe semmi – de ők csak mennek tovább kitartóan, pedig mennyivel kellemesebb lenne most egy meleg szoba sarkába behúzódva nézni a tv-t, vagy olvasni egy jó könyvet.
És akkor elénekeltem a Mennyből az angyalt, és kaptam nem is egy, hanem két szaloncukrot – a legfinomabbat, amit valaha is kóstoltam.
