A hazai infrastruktúra általános leromlása ellenére a brüsszeli fejlesztési forrásokat negligáló, egyúttal a konszenzuális közösségi törekvésekkel szembeni obstrukciós külpolitikát folytató orbánizmus ízig-vérig a régiónkban hagyományosan virulens felelőtlenségi irányzat pártpolitikai örököse a parlamenti patkó jobbszélén helyet foglaló térségi szövetségeseivel egyetemben. Vajon milyen történetileg kódolt társadalmi komponenseken keresztül hat még napjaink viszonyaira is e köztes-európai tradíció? Ezt vizsgáljuk az elemzés alábbi részében. Az első rész itt olvasható.
1. Külpolitikai és hadügyi tabupolitika
A modernitás korába lépő Magyarország (habár gazdasági téren több modernizációs rezsim égisze alatt jelentős fejlődésen ment keresztül) a 19. és 20. század folyamán (akár egy nagyhatalom államalkotó tagjaként, akár kisállamként) szuverenitásának külpolitikai és nemzetbiztonsági vetületét korlátozottan (illetve ciklikusan visszatérő módon egyáltalán nem) gyakorolhatta. Máig ható módon a viszonylagos fejlettségből máig nem fakadhatott abszolút szuverenitás. E tényből adódóan csak azon politikai erő válhatott kormányképessé hazánkban, amely hallgatólagosan elfogadta a külügyi és hadügyi érdekviszonyok megkérdőjelezhetetlen voltát, vagyis a nemzetközileg hatályos békerendszerek legitimitását (Bécs 1815, Berlin 1878, Párizs 1920, Jalta 1945, Málta 1989). A politikai osztály azon része, amely az adott rendszer e meghatározó körülményét vitatta vagy negligálta, nem juthatott hatalomra, amennyiben ez mégis megtörtént, hatalmi válság vagy idegen katonai megszállás vette kezdetét (például az 1849-es szabadságharcot leverő három császár szövetsége, az 1919-es Tanácsköztársaság területvédelme ellenében előrenyomuló kisantant-csapatok vagy az ’56-ban bevonuló szovjet alakulatok formájában). Az elmúlt másfél évszázad minden rendszere példával szolgál a fenti összefüggés modellezésére.
A Patrióták Köztes-Európában I.
A politikai felelőtlenség rendszerének lényegi működése egy torzult tükörként írható le, amelyben nemcsak fordítva látszódik minden, de elmosódottan is: ugyanis a térségi pártpolitika egyik szereplője sem az, aminek látszik. Pétervári Zsolt nagyívű elemzésének első része.
Az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb politikai válsága a tabupolitika megsértése miatt robbant ki 1904-ben, amely onnantól két évig húzódott. A kiegyezés rendszerének legitimitását vitató, Kossuth Ferenc irányítása alatt álló Függetlenségi és 48-as Párt vezetésével működő rendszerkritikus Koalíció 1905-ben választási győzelmet aratott a három évtizede hatalmon lévő Szabadelvű Párt felett. A Koalíció alapítója volt még az Új Párt, valamint a korábbi kormánypártból kilépett disszidensekből létrehozott Országos Alkotmánypárt. Utóbbi csoportosuláshoz csatlakozott a Nemzeti Párt, a keresztényszociális Katolikus Néppárt, valamint a polgári-liberális Demokrata Párt.
A szabadelvű-konzervatív Tisza István dualizmus-pártoló, modernizációs programjával élesen szembenálló heterogén pártszövetség követeléseinek sarokköve az önálló magyar hadsereg felállítása és a birodalmi haderőnél a német mellett a magyar vezényleti nyelv bevezetése volt. Mindez alapvetően vonta kétségbe a dinasztia külpolitikai és hadügyi monopóliumát, aminek következtében a birodalom két társországa közötti közjogi viszonyt mindössze kvázi-perszonáluniós szintre csökkentette volna (utóbbi közjogi modellt ’48-ban jóváhagyta a dinasztia a forradalom hatására). Ferenc József nem volt hajlandó kinevezni az Országgyűlésben többséget alkotó Koalíció kormányát, amíg annak vezetői nem mondanak le a kiegyezés uralmi szerkezetét alapvetően módosító programpontjaikról: ideiglenesen egy hivatalnok (korabeli szóhasználattal darabont) kormánynak adva megbízást Fejérváry Géza vezetésével (a szóban forgó kabinet sajtófőnöke nem mellesleg Ady Endre volt). Az ellenzéki szövetség minderre válaszul nemzeti ellenállást hirdetett. A rendszer egészét kérdőjelezte volna meg, ha a ’49 és ’67 közti passzív rezisztencia korszaka újra kezdetét veszi hazánkban.
A dualizmus történetében példátlanul kritikus közjogi helyzet belpolitikai válságot robbantott ki, amelyben a hazai közélet dualizmuspárti része is felháborodott az uralkodói hatalomkoncentráción. A törvényhozási támogatottsággal szinte nem is rendelkező hivatalnok kormány az általános, egyenlő és titkos választójog bevezetésének előkészítésével kívánta növelni népszerűségét, amivel a nemzetiségek befolyásának ugrásszerű növekedésétől tartó magyar politikai osztály túlnyomó többségét elriasztotta önmagától. A belpolitikai válság másfél év után 1906-ban kompromisszummal oldódott meg: a Koalíció lemondott az önálló magyar hadsereg létrehozásának és a magyar vezényleti nyelv bevezetésének követeléséről, emellett hatalomra jutásáért még a miniszterelnök személyéről is hajlandó volt egyezségre jutni az uralkodóval a dinasztiához hű Wekerle Sándor személyében. A választási bukását követően jogutód nélkül feloszlott kormánypártot Nemzeti Munkapárt néven újjászervező Tisza István 1910-ben könnyűszerrel győzte le a függetlenedési ígéretei közül megvalósítani semmit sem képes, hitelét vesztett koalíciót.
Az 1. világháborús összeomlást követően berendezkedő Horthy-rendszert (habár a revizionizmus sikerre vitelének ígérete adta legitimitását) fennállása során mindvégig a külügyi és biztonságpolitikai realitások működtették. Már a rendszer létrejötte is a külpolitikai realitások elismeréséből fakadt (például a trianoni békediktátum elfogadása, a Habsburg-orientációt követő legitimista irányzat kirobbantotta királypuccs kétszeri megakadályozása). A térségi nagyhatalmi erőviszonyok módosulása leginkább a miniszterelnöki kinevezések terén mutatkozott meg: nem juthatott hatalomra az a pártvezér, illetve nem maradhatott hivatalban azon kormányfő, aki szembe helyezkedett a nemzetközi értelemben vett aktuális reálpolitikával. A nyugatbarát-liberális Bethlen-irányzat az Egységes Pártból Németország erősödésével párhuzamosan szorul ki, helyét átadva a fasiszta-nemzetiszocialista orientációt követő (korábban a fajvédő ellenzék soraiban helyet foglaló) Gömbösnek. Majd a nagyhatalmi erőviszonyok függvényében ciklikusan váltakoznak az angolszász orientációjú, később kiugráspárti (például Darányi, Teleki, Kállay) és a tengelyhatalmaknak elkötelezett miniszterelnökök (például Bárdossy, Sztójay) egészen az 1944-es kiugrási kísérletig (ami szintén felfogható a konzervatív rendszernek a nemzetközi hatalmi viszonyok módosulására adott gyors válaszaként).
A kommunista diktatúra mindkét korszaka (a totális és az autoriter) a szovjetek külpolitikai és honvédelmi monopóliumán alapult, amit egészen a rendszerváltásig kizárólag Nagy Imre második (’56-os forradalmi) kormánya kérdőjelezett meg. A rivális pártelit-csoportok hatalmi pozíció-módosulásai folyamatosan leképezték az SZKP belső frakcióinak változó erőviszonyait. A Varsói Szerződés ’68-as csehszlovákiai bevonulása és a ’81-es lengyelországi rendkívüli állapot bejelentése Közép-Európa egészében tükrözi a hazánk politikatörténetén keresztül részletesen bemutatott hatalmi keretrendszert.
A külügyi és biztonságpolitikai terület fenti sajátosságai fokozták a mindenkori magyar politikai osztály jelentős részének felelőtlenségét, mivel reálisan nem számolhattak a kontinens nagyhatalmi viszonyainak befolyásolási képességével (a Monarchia felbomlását követően már részlegesen sem), így a tárgyalt időszakban fokozódó mértékben mentesültek a külpolitika és a honvédelem alakításának (mind kormányzati, mind ellenzéki) felelőssége alól. A mindenkori kormányzat kényszerűen idomult a mindenkori nemzetközi viszonyrendszerhez, míg az ellenzék felelőtlenül opponálta a rezsim ez irányú orientációját (lásd a demokratikus ellenzék szerepét a kádárizmusban).
A rendszerváltás után a vezető parlamenti pártok mindegyike részéről versengve támogatott euroatlanti orientáció e hagyomány egyenes vonalú továbbélését bizonyította: a csatlakozás ellenzése nem minősült legitim demokratikus és liberális álláspontnak sem az értelmiségi diskurzusban, sem a pártpolitikában, így azt csak a radikális rendszerellenzék vállalta (MIÉP, Munkáspárt).
2. Gazdasági alkupolitika
Ahhoz, hogy a térségi politikai tradíciók e meghatározó tényezőjét megismerhessük, érdemes röviden felvázolni a Monarchiában uralkodó kétféle gazdaságpolitikai irányzat eszmei mögöttesét. A bürokratikus modernizáció első szakaszának gazdaságpolitikája (miként mindenütt a korabeli kontinensen) a merkantilizmus volt, mely közgazdasági iskola az állam aktív gazdaságélénkítő, gazdaságfejlesztő szerepét hangsúlyozta: a kontinens nagyhatalmai manufaktúrák alapításával, protekcionista vámpolitikával, importhelyettesítő ipartámogatással és folyamatos külkereskedelmi aktívum elérésével kívánták gazdaságuk tőkeképződését, valamint országuk modernizációját felgyorsítani. A Habsburg Birodalomban a nagyipar, a felsőoktatás, a kereskedelem és a bankszektor a 19. század közepéig döntően a németajkú vagy német kultúrájú városok hálózatában koncentrálódott. Az alapvető adottság pozitívuma volt, hogy a bécsi kameralizmus (így nevezik az „osztrák” merkantilizmust) programjába a Habsburgok legtávolabbi tartományát is reálisan be lehetett kapcsolni, azonban e modell máig ható térségi árnyoldala a modernizáció meghatározóan szigetszerű volta. Kiemelendő továbbá a kereskedelmi, értelmiségi munkakörök német, illetve németajkú dominanciája: a szabad értelmiségi, hivatali foglalkozásokat még a dualizmus évtizedeiben is „német szakmáknak” nevezték Magyarország vidékies térségeiben. Ezt követően (a ’48-as forradalmi hullám lezárultával) majd’ két évtizedes abszolutista korszak vette kezdetét térségünkben, amelynek során az egységesülő birodalom közös piacát a szabadversenyes (laissez faire) kapitalizmus akkortájt világviszonylatban virulens dogmarendszere mentén alakította ki az udvar. Ez utóbbi (a piac szabályozatlan törvényszerűségeinek szabad érvényesülését preferáló) közgazdasági elméletet nevezték a századfordulón bécsi közgazdasági iskolának (mely tudományos irányzat később oly’ nagy hatást gyakorolt a bécsi osztrák származású Hayek műveire építő angolszász neokonzervatív gazdasági ideológiára a 20. század utolsó harmadában).
A Mária Terézia óta működő kettős vámrendszer, amely intézmény a birodalom nyugati felében elsősorban az ipari ágazatokat, míg Magyarországon a mezőgazdaságot és az élelmiszeripart preferálta, hazánk szempontjából egyszerre volt rendkívül kedvező és jelentős mértékben káros. E vámrendszeren alapuló (egészen Bécs középkori árumegállító jogáig visszanyúló tradíciókkal rendelkező) kereskedelmi modell a Magyar Királyság területére csak a relatíve drágán beszerezhető, ellenben a nyugat-európainál gyengébb minőségű osztrák-cseh iparcikkeket tette behozhatóvá (a külső vámhatárok magas importvámjai révén), azonban ezzel párhuzamosan a monarchia teljes egészét a magyar agrártermékek kizárólagos piacává tette (mesterségesen magasan tartva a mindenkori agrár-árszínvonalat). A magyar arisztokrata elitek többsége (miután a modell nagybirtokaik gazdasági pozícióit javította) a gazdaságpolitika megújítása ügyében ellenérdekeltnek bizonyult, így a konstrukció kisebb változtatásokkal egészen 1918-ig fennmaradt (habár a tönkremenő dzsentri középbirtokosokat képviselő rendszerellenzék folyamatosan napirenden tartotta az ágazat reformigényeit).
A kiegyezést követően az akkor csaknem egy évszázados kettős vámrendszeren túlmenően a közös ügyek (külügy és hadügy) finanszírozásának kérdése is összekötötte a birodalom két társországát. A vámrendszer vámtételeiről és a közös ügyek (elsősorban a birodalmi hadsereg és a külszolgálatok) finanszírozásának arányáról érvényben lévő megállapodást tízévente meg kellett újítani a Birodalmi Gyűlés és a Magyar Országgyűlés delegációinak egyezsége révén. Miután hazánk gyorsabban fejlődött, mint a Lajtán túli területek, ezért a Magyar Királyság kezdeti 30 százalékos hozzájárulását az osztrákok minden évtizedben magasabbra kívánták emelni, valamint az olcsóbb amerikai agrártermékek importengedélyének megadásáért cserében a birodalmon kívüli indusztriális termékekre vonatkozó iparcikk-behozatali korlátozások újratárgyalásának lehetőségével kecsegtettek. Mindehhez a magyar politikai osztály az agrárium befolyásos mágnásainak érdekeit szem előtt tartva nem adhatta hozzájárulását, holott az ország további iparosodása szempontjából a századfordulótól kezdve előnyösebb lett volna a kettős vámrendszer gyökeres átalakítása. Azonban minderre a Monarchia összeomlásáig már nem került sor.
A dualizmus fél évszázada során folyamatossá vált a közös ügyeket felügyelő (a két társország törvényhozása által delegált) 60-60 fős bizottságon belüli gazdasági alkupolitika. Miután a politikai rendszer megváltoztathatatlan keretei miatt egyik félnek sem állt módjában módosítani a gazdasági feltételeket, állandósult az intézményi bénultság.
A Monarchia megszűnésével életbe lépő új békerendszer biztosította (reálisan továbbra is megmásíthatatlan) külső keretek között a modernizáció érdekében folytatódott Magyarországon a gazdasági alkupolitika a győztes hatalmak irányítása alatt álló Népszövetség relációjában is. A dualista alkumodell megújítását a kisantant ellenkezése dacára elnyert népszövetségi kölcsön 1925-ös lehívását követően ismételten siker koronázta, amelynek gyümölcsei alapozták meg gazdaságilag a bethleni konszolidációt. Azonban a trianoni területvesztés gazdasági orvoslása kizárólag egy (legalább részleges) területi revízió révén vált volna lehetségessé, mely törekvés a Párizs-környéki békerendszer keretei között nem volt lehetséges, majd az első és második bécsi döntés alkalmával a tengelyhatalmak révén elért (végül ideiglenesnek bizonyuló) terület-visszaszerző eredmények hazánk szempontjából újabb világháborús katasztrófába torkolltak.
A 2. világháborús vészkorszak után (némi demokratikus közjátékot követően) berendezkedő kommunista rezsim (amint lezárult annak totalitárius szakasza) öntudatlanul is felélesztette a gazdasági alkupolitika hagyományát. A ’60-as évek első harmadától kezdve egyre inkább autoriter-állampárti jegyeket magára öltő Kádár-rendszer az évtized második felében intézményes keretek között hozzálátott a szocialista gazdasági rendszer módosításához. A legfelsőbb szintű pártelit (Fock Jenő, Kádár János) utasítására átszervezett gazdasági intézmények (például MNB, Közgazdaságtudományi Társaság) mellett újonnan létrehozott gazdaságpolitikai műhelyek alakultak (például Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Világgazdasági Tanszék, Konjunktúra és Piackutató Intézet), majd általuk szakpolitikailag megalapozott külgazdasági tárgyalássorozat vette kezdetét a KGST partnerországokkal és az ideológiailag „közös ügyeknek minősülő” (külpolitika, honvédelem) területek kereteit megszabó Szovjetunióval. A hivatalosan ’68-ban útjára indított és azonnal nagy nemzetközi visszhangot kiváltó Új Gazdasági Mechanizmus lényegi elemeinek ’72-es leállítását azért rendelte el Moszkva, mert a gazdasági alkupolitika aktuális tartalma (például a KGST átszervezése kelet-európai „közös piaccá”, a fejlesztendő gazdasági szektorok autonóm tagállami alku folytán történő tagállamközi felosztása) már a rendszer kereteit feszegette volna. A kezdetben a hazai iparágak másodlagos nyugati technológiával történő korszerűsítése céljából lehívott modernizációs hitelek idővel egyre inkább a meghiúsult gazdasági reform negatív következményeinek (például fokozódó külkereskedelmi cserearány-romlás, általános költségvetési forráshiány, növekvő külkereskedelmi hiány) elodázását kezdték szolgálni. A brezsnyevi pangás során átélt tartós intézményi bénultság alaphelyzetéből fakadóan a szerkezeti átalakítások elodázása vagy azok gyorsítása egyaránt a regnáló politikai rendszer bukását eredményezte volna (előbbi esetben a nyugati pénzpiac, míg utóbbi az szcenárió érvényesülésekor Moszkva irányából).
A hazai modernizációs rezsimek mindegyike a (mindenkori magyar politikai osztály financiális felelőtlenségét jelző) külső forrásigény teljesítésével küzdött: a dualizmusban éppúgy szakadatlanul nemzetközi hitelek működtették a vasúthálózat erőteljes fejlesztése miatt nyakig eladósodott magyar államháztartást, miként a Horthy-éra gazdaságát is a Népszövetség kölcsöne fejlesztette. E tradíció érvényesült a kádárizmusban éppúgy, mint a ’90 utáni köztársasági korszakban egészen napjainkig bezárólag: a nagyvilág különböző tájékairól érkező hitelforrások és dotációk biztosították egyaránt a liberális demokratikus és az illiberális éra állandó likviditását (amiért idővel az állami vagyon eltűnésével fizetett az ország.
A rendszerváltást követően a politikai osztály szinte teljes körű konszenzusát élvező privatizáció folyamata is értelmezhető a fenti gazdaságtörténeti keretnek megfelelően: egyaránt perifériára szorultak a pártpolitika és a közélet azon szereplői, akik a neoliberális közgazdasági iskola alternatíváját képviselték, ami már-már a pluralizmus meglétét tette kérdésessé hazánkban; ezzel is melegágyává válva a 2010 utáni viszonyok kialakulásának.
3. Centralizációs politika
Szintén a máig meghatározó Habsburg-örökség részét képezi, hogy a térség minden reformer ciklusa ezidáig centralizációs politika formájában jelentkezett. A birodalmi központ hatalomkoncentrációja a látszólagos balkáni és kelet-európai párhuzamosságokkal szemben nem a modernizáció ellenében bontakozott ki, hanem annak fokozása érdekében. E hagyományba illeszkedve hazánkban a modernizáló szándékú állampártok mindegyike (Szabadelvű Párt, Nemzeti Munkapárt, Egységes Párt, Nemzeti Egység Pártja, MSZ(M)P, Fidesz) végig működésük során központosító politikát folytatott. A modernizációs centralizmus paradox örökségeként a térség tradicionálisan legközpontosítottabb államából a Monarchia összeomlását követően kialakult a föderatív Ausztria, míg rendi jellegű megyei önkormányzatiságát a Monarchián belül négyszáz évig őrző, az abszolutista bécsi központtal folyamatosan dacoló Magyarország szuverenitása formális visszanyerését követően centralizált nemzetállamként került ki a birodalom romjai alól.
A Habsburgok monarchiája számos nemzetiséget tömörített, amelyek társadalmi és gazdasági fejlettségi szintjüket tekintve jelentősen különböztek egymástól. E szélsőséges mérvű (társadalmi, kulturális, gazdasági, nemzetiségi, vallási) heterogenitásból az Európában valaha létezett legtöbb egyidejűleg érvényesülő politikai törésvonal formálódott ki, amelyek az indusztrializáció és liberalizáció előrehaladtával egyre nagyobb mértékben kiéleződtek. A szélsőséges heterogenitás közepette a 19. századra Európa-szerte kialakuló állami intézményrendszer térségi megfelelője kizárólag a kontinens egyik legerőteljesebb központosítása révén volt létrehozható és működtethető. A közép-európai térség a Monarchiától a centralizáció kultúráját kapta örökül. E tradíció a gazdaságilag és kulturálisan sokkal homogénebb (azonban továbbra is multietnikus) utódállamok megalakulásakor alapjaiban határozta meg azok alkotmányos berendezkedését (gondoljunk csak a két világháború között erősen centralizált keretek között működő soknemzetiségű csehszlovák és jugoszláv államalakulatra).
Az önmagukat elsődlegesen modernizációs rendszerekként definiáló térségi kommunista rezsimek vállalták a „haladásellenes” társadalom és a centralizáló-reformer államhatalom szembenállásának Habsburg hagyományát, ami kényelmesen illeszkedett az önmagát éllovasként definiáló kommunista állampártok marxista dogmarendszeréhez. (E tradíció jegyében a még Moszkvában tartózkodó Rákosi ’45 elején azt üzente az illegalitásból előbúvó hazai kommunistáknak, hogy a gettóban felszabadítottakat leszámítva az egész magyar nemzet fasiszta érzelmű.) A társadalom széthúzó erőinek a modernizáció gyorsítása érdekében megvalósított integrálását (ami tulajdonképpen a bürokratikus centralizmus Habsburg hagyományának továbbélése) a szocialista terminológiában demokratikus centralizmus elnevezéssel illették.
A rendszerváltást követően hatalomra jutó antikommunista pártok a liberális demokrácia alkotmányos keretei között sem kívántak megszabadulni a centralizáló politika hagyományától: ennek indokául a kommunizmus katasztrofális gazdasági öröksége miatt elkerülhetetlen szerkezeti változtatások társadalmi népszerűtlenségét hozták fel. Az elitek meg sem próbálták bevonni állampolgáraikat a rendszer-átalakító folyamatokba. E térségi politikai tradíció zsigeri felvállalásával a rendszerváltó elitek technokrata kvázi-reformdiktatúrákat működtetve akaratlanul is megakadályozták a demokratikus rend társadalmi pilléresedését.
4. Technokrata hivatalnok-kormányzás
A Monarchia túlbürokratizált jellege alapvetően a Duna mentén elterülő birodalom azon sajátosságából fakadt, hogy nemzetek feletti tisztviselői rétege a centralizált államokban szokásos közigazgatási feladatkörökön túlmenően széles politikai többletfunkciókkal is rendelkezett. E sajátosság a birodalom korábban tárgyalt heterogenitásából fakadt: a bécsi Birodalmi Gyűlés nemzetiségi, vallási, kulturális, gazdasági törésvonalak mentén szabdalt pártrendszere nem tette lehetővé működőképes pártalapú kormányzat létrejöttét, így a kormányzás szakpolitikai szinten zajló napi feladatkörei a felső-bürokrácia elitcsoportjaira hárultak. Az ausztriai törvényhozásban uralkodó kaotikus állapotok miatt a dualizmus évtizedeiben gyakran nevezett ki a császár hivatalnok kormányt; Magyarországon pedig a politikai válság egy ciklusnyi időszakában tevékenykedett jobb híján „darabont kabinet”. Amellett, hogy a kiegyezési törvény értelmében az uralkodót illette meg a kabinet kinevezésének joga, a pártarányoktól (elvben) független végrehajtó hatalom közjogi alapját azon elv szolgáltatta, miszerint alkotmányjogilag a Monarchia két társországában a mindenkori kormányok nem államuk törvényhozásának voltak felelősek, hanem a Habsburg államfőnek. A kiegyezést követően a politikai rendszer kontinentális egyediségét jelentette, hogy annak szilárdságát a „politikán kívüli” közigazgatás adta, míg instabilitásáért elsősorban a pártpolitikát terhelte felelősség.
A Horthy-rendszer „örök” kormánypártjaként funkcionáló Egységes Párt szabadelvű-konzervatív vezetése a pártpolitika negatív kormányképességi hatásának dualista hagyományokon alapuló ismeretében támogatta a kormánypárt és a közigazgatás szoros összefonódását. A hagyomány rendszerfüggetlen folytonosságát tükrözi a konszolidálódó kommunista rezsim gyakorlata is, amelynek keretében kiépült az MSZMP-pártapparátussal párhuzamosan létező centralizált, hierarchikus, kormányfüggő bürokrácia is. A rezsim konszolidált szakaszában az állampártot némileg korlátozni volt képes a szakapparátus: a kormányzat az Országos Tervhivatalon, az MNB-n és egyéb minisztériumi háttérintézményeken (például a Pénzügykutatón) keresztül e modell keretében gyakorolta a gazdaságpolitika feletti szakmapolitikai kontrollját az állampárt keményvonalas szárnya ellenében.
A mindenkori hazai közvélemény megítélése tükrében a pártok és a pártpolitikusok állandóan alacsony presztízse, valamint a szakértői kormány rendszerváltás utáni antidemokratikus mítosza jelentős mértékben a hivatalnok-kormányzás egyidejűleg stabilizáló célzatú és modernizáló szándékú örökségéből fakad. Emellett folytatódott a pártpolitika és az államigazgatás szimbiózisa is a bürokrácia átpolitizáltsága formájában (például a kormányhivatali állomány pártpolitikai irányú rekrutációja), hiszen mifelénk tartós kormányképesség csak túlbürokratizált működésből fakadhatott.
5. Érdekkijáró képviselői szerepminta
Minden liberális demokráciában a politika egyik alapvető társadalmi funkciója az érdekaggregáció és az érdekartikuláció, vagyis a különféle (egymással természetszerűleg szembenálló) társadalmi részérdekek képviseletének vállalása és azok közös nevezőre hozatala. Azonban a Monarchiában a korabeli liberális nyugat-európai országokban már virulens (ideológiailag és osztályalapon egyaránt strukturálódó) pártrendszerek hiányában a pártpolitika egyedül a politikai formációk geopolitikai talapzatának forrásallokáló funkciójára redukálódott. A kormányra kerülésre csaknem teljesen esélytelen – ennek okán politikailag felelőtlen - nemzetiségi elitek az obstrukción túlmenően a birodalomirányítás törvényhozói fórumait kizárólag lokális érdekeik képviseletére használták. Ekkortájt alakulnak ki a korszak gyakorta tettlegességig fajuló vitaparlamentjei, amelyek a kollektív társadalmi emlékezetbe vésődve máig élve erodálják a parlamentarizmus renoméját térség szerte. A brit parlamentáris modellhez képest intézményi respekttel a társadalom széles rétegeiben sohasem bíró osztrák Birodalmi Gyűlés csakúgy, mint a magyar parlament ekkortól datálhatóan válik súlytalanná a szavazók szemében, ami melegágya a vitaparlamentekkel szemben a népképviseletet látszólagosan felvállaló vezérelvű pártok sikerének.
A nemzetek feletti dinasztia és az általa kinevezett mindenkori hivatalnok kormány (az uralkodói rendeleti kormányzás átmeneti válságidőszakait leszámítva) a bécsi Birodalmi Gyűlésben a törvényhozáshoz elengedhetetlenül szükséges mandátumtöbbséget szavazásonként, ad hoc módon gyűjtötte össze, helyi-tartományi forrásengedményekért cserében (a dualizmusban a szilárd szavazattöbbségű kormánypárt pozíciójának is képviselői háttéralkuk sorozata ágyazott meg az Országgyűlésben például a vasúti nyomvonalak kijelölésekor).
A Szudéta-vidéket, illetve a korabeli Prágát és Brünnt leszámítva többségében nem németajkú örökös tartományként Csehország a magyarokkal azonos jogállást követelt a dinasztiától vélelmezett történeti jogaira hivatkozva, amelynek többszöri megtagadása miatt gyakorta nem delegált tagokat a bécsi törvényhozásba. E legitimitáscsökkentő helyzetet olyképp hidalta át a parlamentáris látszatra mindig odafigyelő bécsi birodalmi központ, hogy egyéni választási körzetekre osztotta az örökös tartományok területét, amelyekben a delegálást megtagadó rendi jellegű tartományi gyűléseket megkerülve közvetlenül választhatott képviselőket a lakosság. A dualista Ausztria többször módosuló választási rendszere az úgynevezett választási geometria segítségével mesterségesen felülreprezentálta a cseh országrész osztrák honpolgárait (a választási körzetek eltérő nagysága révén), de még így sem lehetett képes többséget biztosítani a csehországi lakosság mindössze harmadát kitevő osztrákok számára; a választási „innováció” csak a mandátumok relatív többségéhez bizonyult elégségesnek. Itt lelhetünk rá a napjaink választási rendszerét hatalmi igények mentén többször átszabó hazai kormányzati gyakorlat történeti gyökereire.
A birodalom mindkét társországában a dualizmus éveiben indult útjára azon máig ható hagyomány, amelynek keretében a kormányzat az akkortájt kizárólag egyéni képviselőkből álló törvényhozásban egy-egy honatya adott szavazatáért választókörzete számára valamilyen lokális privilégiumot biztosított. A korszakban ez többnyire állami infrastrukturális beruházást jelentett: leginkább vasútvonal fejlesztését vagy anyanyelvi iskola alapítását.
A politikusok eredményességét eszmei összetartozás híján választóik programjuk szakpolitikai vagy ideológiai jellege helyett kizárólag a térségükben megvalósuló beruházások terén mérték le, így a lokális érdekkijárás a politika egyetlen funkciójává degradálódott, amelynek intézményes keretévé süllyedt a birodalom mindkét törvényhozása. Talán ezen örökség a legmaradandóbb hazánkban a Horthy-korszak, a Kádár-rendszer és a(z il)liberális demokrácia állami beruházás-politikájában uralkodó viszonyokat ismerve. Napjainkban a többnyire a kormánypárton belüli választókerületi elnökként is tevékenykedő honatyák szintén elsődleges feladatukként definiálják e hagyomány öntudatlan követőiként a választókörzetükben megvalósítandó fejlesztésekért végzett háttérlobbizást.
6. Parlamentáris díszletpolitika
A fentiektől egyenes út vezet a parlament funkcióinak gyengüléséhez és a törvényhozás intézményes szerepkörének kormányzati negligálásához. Vagyis a demokratikus intézményrendszer nemzetközi kiüresedési trendjén túlmenően célszerű azon hazai és térségi politikatörténeti hagyománnyal is kalkulálni régiónkban, amely szerint a parlamentarizmus mifelénk nem pusztán kiüresedett, hanem tradicionálisan eleve súlytalan volt. Térségünkben korántsem a médiademokrácia megatrendje, esetleg a globalizáció csökkentette a parlament szerepét (miként Nyugat-Európában), hanem a rendszererózió a monarchista politikatörténeti hagyományából következett. Amit azon jellegzetesség is alátámaszt, miszerint a szélsőjobb látványos, tartós, trendszerű erősödésének és időszakos kormányra kerülésének folyamata nemcsak az egykori államszocialista térségben következett be az elmúlt emberöltő során, hanem az ’55-től semleges és demokratikus Ausztriában is (utóbbi esetben tartományi és szövetségi szinten egyaránt) és a Lombardia tekintetében szintén Habsburg „utódállamnak” számító Olaszországban. A tradíciók máig ható szocializációs erejét mutatja, hogy a szélsőjobb az EU-ban az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban vált egyedül kormányerővé ideig-óráig vagy tartós jelleggel (például Ausztria - Szabadságpárt, Csehország – ANO, Szlovénia - SDS, Bosznia - SNSD, Szlovákia – Smer, Magyarország – Fidesz). E pártok némelyike formálisan „baloldali” köntösben jelenik meg, de ez pusztán merő formalitás (lásd a szlovák és a boszniai szerb esetet), hiszen programjuk messze áll a szociáldemokrata ideológiától. A Patrióták Európáért névvel illetett páneurópai szélsőjobb szövetségnek ugyan nem mindegyik fenti formáció a tényleges tagja (boszniai szerb vonatkozásban nyilván Bosznia-Hercegovina EU-n kívüliségéből fakadóan), de mindegyiküket kivétel nélkül szoros informális szövetségi viszony fűzi a pártcsaládot alapító, számukra, illetve az általuk fémjelzett kormányzatnak sok esetben médiahátteret vagy államközi fejlesztési forrásokat biztosító Fideszhez (lásd előbbi vonatkozásban a szlovén és utóbbi esetben a boszniai szerb példát).
A törvényhozás (mint a felelőtlen nemzeti pártelitek teátrális szerepléseinek színtere) a dualizmus évtizedeiben éppúgy alacsonyan tartotta a parlamentarizmus társadalmi presztízsét, miként napjainkban. A Gyurcsánnyal és Orbánnal szemben egyaránt alkalmazott (az ülésteremben dívó) ellenzéki botránypolitizálás műfaja ekkortól datálható. A Habsburg Birodalom egészére vonatkozóan két rendszerjellemző erősítette a parlamentarizmus díszletszerepét, illetve funkciónélküliségét: Ausztriában nem létezett kormány és ellenzék közötti törésvonal a többség biztosításának ad hoc gyakorlata (azaz a hivatalnok-kormányzás) rögzültsége következtében, amivel párhuzamosan hazánkban a rendszerkritikai pártkoalíció ellenzéki pozíciójának rögzültsége a másfél éves darabont kormányzást követően kormányra jutó (1906-1910 közötti) pártkoalíció rövid kormányzati időszakát kivéve gátolta a parlamenti váltógazdálkodás érvényesülését.
A Horthy-rendszer a dualista hagyomány e jellegzetességén túlmenően még a választójogi rendszer módosítása révén is hozzájárult a törvényhozási pozíciók mozdulatlanságához (például a vidéki nyílt szavazás intézményének visszaállítása, az 1920-as demokratikus választójog szűkítése); ezáltal a parlamentarizmus a legfontosabb funkcióját veszítette el: a törvényhozási váltógazdálkodás érvényesülésének lehetőségét (csakúgy, mint napjaink kormányzati hatalomkoncentrációja során). Mindebből egyenesen következett a hatalmi elitek felelőtlensége, hiszen kormányzati tevékenységük parlamenti ellenőrzése csak korlátozott módon érvényesült. A szocializmus (az állampárt alkotmányos szerepéből, valamint a parlament intézményének polgári jellegéből adódóan) a ritkán ülésező törvényhozásnak nem kívánt a díszlet funkciójánál nagyobb szerepet biztosítani a közjogi intézményrendszeren belül. A rendszerváltást követően a közélet szereplői gyakran hivatkoztak hazánk történetileg mély parlamentáris hagyományaira, de ritkán vizsgálták meg a magyar (és a térségi) parlamentarizmus társadalmi hatókörének sajátságosan szűk rádiuszát és a 19-20. századi térségi parlamentek abnormális működési sajátosságait.
A parlamentáris díszletpolitika az egyik legnagyobb felelőse a közép-európai paternalizmus torz kialakulásának, hiszen a mindenkori közvéleménynek a „vitatkozó” pártelitek stabilitás-veszélyeztető látszatával szemben szüksége volt a részérdekek felett álló népvezér mítoszára (legyen közjogilag e mindenkori politikai mítosz tárgya a regnáló császár, kormányzó, pártfőtitkár vagy afféle prezidenciális jellegű kormányfő). E pártok feletti államfői hagyomány jegyében rendelkezett Ferenc József széles hatáskörrel a külügyek és a hadügyek terén, valamint (a társadalmi fasizálódás ellensúlyozására) e tradíció keretében bővítették ki Horthy Miklós kormányzói jogköreit több alkalommal. Mindebből egyenes út vezetett Orbán Viktor (’98 és 2002 között lefektetett és 2010 után kiteljesedő) radikális jobboldali körökben felfoghatatlan mérvű reputációjáig éppúgy, mint Ausztriában a néhai Jörg Haider máig ápolt kultuszáig.
7. A sérelmi hagyomány állandósulása
A helyi érdekeik kijárására szorítkozó ausztriai tartományi elitek, a Magyar Királyság kiegyezés-ellenes, ’48-as alapon álló közjogi ellenzéke, a magyarországi nemzeti kisebbségek mind-mind ki voltak rekesztve a végrehajtó hatalomból. Ebből adódóan politikusok több generációja szocializálódott Monarchia-szerte az eredménytelen és kilátástalan ellenzékiség keretei között. A tradíció folytatásaként a Bethlen-Peyer-paktum korlátozó rendelkezései miatt a baloldal éppúgy nem kerülhetett hatalomra a Horthy-érában, miként a kádárizmus során a demokratikus ellenzék se számolhatott uralmi pozíciószerzés lehetőségével (e helyzettel a másfél évtizede a főhatalomból kiszorult mai hazai ellenzék is megismerkedhetett). A liberális demokratikus rendszereket jellemző (kormánypárt és ellenzék közötti) bipolaritás kialakulásának elmaradásáért, valamint a csekély társadalmi bázissal bíró reformer kormányzat és a sérelmi ellenzék szembenállásának rögzüléséért e tradíció tehető főként felelőssé. A sérelmi ellenzékiség pozíciója felelős az ideológiák kikristályosodásának hazai elmaradásáért, hiszen a közös ellenséggel (a birodalmi központtal és annak hazai helytartóival) szemben egymástól élesen különböző irányzatok kerültek egy politikai szövetség keretei közé, ami szélsőséges heterogenitása és radikalizmusa okán kormányképtelenné tette az ellenzéki tábort (lásd a 2010 utáni heterogén és Orbán-fóbiás helyi és országos választási kooperációk sorát a Tisza Párt megjelenéséig).
A sérelmi politika alapvető vonása, hogy soha nem a lényegi társadalmi problémákat állítja a mindenkori pártpolitika középpontjába, a közélet szakpolitikai dimenzióját még értelmezni is alig-alig képes, helyette elsősorban szimbolikai síkon politizál. Ennek folyományaként a pártpolitikai és a társadalmi diskurzus a térségben tartósan elvált egymástól, ami megint csak az emberek nyelvén beszélni képes populista népvezér-karakterek ázsióját növeli a választók körében.
A sérelmi rendszerellenzéki alapállásából következően a hatalomra jutás minden reménye nélküli (ezért minden tekintetben felelőtlen) kormánykritikus tábor pozíciója a kiegyezéstől kezdődően (az ellenzéki oldal gyakori váltakozásai ellenére) végigkísérte szinte az egész 20. századi magyar politikát. Nyilván a hazai totalitárius rezsim-szakaszok ellenzék-felszámoló időszakait leszámítva (1919, 1944, 1949-’53, 1957-’63). További sajátosságként fontos megjegyezni napjaink térségi szélsőjobbjának unikális oroszpárti jellegét, amely vonásra magyarázatot nyújt a Habsburg Monarchia sokáig szoros orosz szövetségi orientációja a három császár szövetsége keretében, valamint az ideológiailag rokon putyini modellnek (legalábbis az orosz-ukrán konfliktusig) e körökben afféle orientációs pontként szolgáló vezérelvű és tradicionalista arculata.
