A maguk szempontjából tökéletes munkát végeztek a Mi vagyunk Azahriah alkotói. Tökéleteset, mert sikerült egy kilencvenperces produkcióban teljes egészében lemásolni az Azahriah-dalok felépítését, minden báját és blöffjét, összes tartalmi összetevőjét. Mesteri precizitással összerakott katyvasz tehát ez is, mely nemhogy szégyellné mindezt, de büszkén ki is teszi az ablakba. A néző ugyan próbál bosszankodni az összevisszaságon, tartalmatlan hatásvadászaton, de a film ilyenkor rendre vállon ragadja, és kacagva az arcába kiáltja: ugye, milyen csodálatosan kaotikus és hatásvadász vagyok?! Nevess még a metavicceken, amelyek a mondanivaló hiányát próbálják leplezni! Add át magad annak a mesebeli giccsnek, amelyet az alkotó szemérmetlenül adagol eléd!
Az alkotó alatt pedig nem az ügyes fiatal rendezőt, Mazzag Izabellát kell érteni, de még csak nem is feltétlenül Azahriah-t. A film bár zavarba ejtő módon keveri a dokumentum- és játékfilmes elemeket, összességében egyik műfajba sem illik igazán. Sokkal inkább lesz imázsfilm, hősei pedig a zenészt menedzselő Supermanagement képviselői. A film címe könnyen megtévesztheti a nézőt, aki azt remélve ül be rá: most kiderül, miért vagyunk mind egyek Azahriah-ban. Mi, magyarok. Szó sincs róla! Nem mi vagyunk Azahriah, hanem ők azok: az alig huszonéves zenészt felfuttató Supermanagement, az élen a metalzenészként szintén kiváló Tóth Gergővel.
Azahriah sikere: gerjesztett konfliktus vagy valódi tündérmese?
Azahriah sikerében talán az a legmeglepőbb, hogy látszólag egyik napról a másikra következett be. De mi áll népszerűsége mögött? Czutor Zoltán és Sallai László zenészekkel, illetve Pál Dániel Levente költő-íróval keressük a válaszokat.
Nem érdemes tehát azt várnunk, hogy most megtudhatjuk, mi valójában az Azi-siker receptje. A titokról annyi azért kiderül: nélkülözhetetlen hozzá egy fáradhatatlan, mindenre felkészült menedzsment. Jó eséllyel valóban nem is jött volna össze az arénás triplázás Tóthék nélkül. A film eleve a tomboló őrülettől indul, majd ugyan próbálja az életutat megmutatni, de csak a felszínt karcolgatja.
Szó sincs róla, hogy jobban a színfalak mögé tekintsünk, zajlik helyette tovább a mítoszépítés. Baukó Attilát mint embert nem látjuk tehát, sokkal inkább az újpalotai legkisebb királyfit, aki egyedül banduko-o-ol az utako-o-on, amíg csak egyszeriben háromszor meg nem tölti a Puskást. Az imázsfilm utóbbi gesztus köré épül, számolunk vissza a fellépés napjáig. Együtt izgulunk a menedzsment tagjaival, hogy sikerül-e elég jegyet eladniuk, majd hogy tudják-e tolerálni Desh szabálytalanságait, aztán hogy meg tudnak-e felelni Azahriah grandiózus színpadi elképzeléseinek.
Szó sincs semmiről, ami a tündérmese-marketinget oldaná: sem toi-toi mögötti szexről, sem fésületlen nyilatkozatokról, ahogy a zene színvonaláról szóló vitákról sem. Arról szintén nem, hogy mihez kezd az egyszeri kis influenszer-zenész, amikor hirtelen rászakad a világ pénze és minden elvárása. Ez nem a Jimmy-sorozat, itt nem fogják dühös hozzátartozók kikérni maguknak azt sem, ahogy a produkció ábrázolja őket. Van viszont Azahriah, a káprázatos fenomén, aki amikor épp nem nagyon menő beállításokban pózol, akkor egy Liza, a rókatündér-szerű mesevilágban döbben rá saját nélkülözhetetlenségére.
A filmben tényleg mindenki nagyon aranyos, mindenki nagyon vicces, mindenki kiveszi a részét a nagy, közös buliból. Panelromantika, boszorkányos jósnő, szívhez szóló gitáros sablonromantika – a Yettel támogatásával. Fókuszban pedig az utóbbi évek egyik legjelentősebb teljesítménye, amely mélyén mérhetetlen üresség tátong. De ügyes, nagyon ügyes. Eladja majd a hájp ezt a filmet is.
Mi vagyunk Azahriah. Magyar zenés dokumentumfilm, 92 perc. November 28-tól a mozikban
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/48. számában jelent meg november 29-én.
