„Budapesten nőtem fel egy lakótelepen. Tipikus magyar család, apám alkoholista, anyám is.” „Normális családom volt. Anyám-apám sokat dolgozott, és csak pénzzel tudtak szeretetet venni.” Két különböző élethelyzet, ami azonban a közös, hogy a droghoz vezetett. Mindkét megszólaló önsegítő körbe jár és mesélt nekünk függőségéről, arról, hogyan kezdődött és mi volt az a pont, amikor már érezte, hogy az egyetlen kiút, ha segítséget kér. Lopás, bűncselekmények, újraélesztés – ez is közös a történeteikben.
Bár Magyarországon a droghasználók száma az utóbbi években nem változott jelentősen, még így is a társadalom meghatározott része használ valamilyen tudatmódosító szert. A szerhasználók között vannak, akik hajlamosabbak a függőségekre, és ennek különböző biokémiai és pszichológia okai vannak. A szerfüggőségből kigyógyulni nagyon nehéz folyamat, de aki elszánja magát annak különböző lehetőségei vannak. Az egyik ilyen lehetőség a Narcotics Anonymous, az NA. A szervezet egy alulról jövő kezdeményezés, amit civil emberek működtetnek. Önsegítő csoportgyűléseket tartanak, ahol a résztvevők kötetlenül tudnak többek között a droghasználatról és annak következményeiről beszélni. A gyűléseken való részvételnek nincsenek feltételei és bármikor következmények nélkül abba lehet hagyni.
Hosszas szervezés után egy NA-tag vállalta, hogy bevisz az egyik találkozóra. Mielőtt bemehetnék, a tagoknak meg kell szavazniuk, hogy nyitott legyen a találkozó, enélkül nem engednek be. Míg bent szavaznak, kint beszélgetni kezdek egy férfival, aki a gyűlésre jött. – Társadalmilag elfogadott drog az alkohol. Most az a trendi, hogy valaki elmegy és hétvégenként seggrészegre issza magát, aztán megy vele a poénkodás. Ha elmész egy családi ünnepre, akkor az a normális, hogy mindenki részeg. De ha valaki másfajta szereket használ, akkor az társadalmi tabu, az felvállalhatatlan. Rólam nem mindenki tudja, hogy függő vagyok, csak anyámék meg még páran – mondja.
Bent végeznek a szavazással, bemehetünk. Lent a pincében zajlik a gyűlés. A sárga falakon a képek családias hangulatot árasztanak. Amint leülünk, a gyűlésvezető férfi elmondja a kereteket. Ő ugyanolyan függő, mint ott mindenki, és az a feladata, hogy rendet tart. Egy perces néma csenddel emlékeznek azokra az emberekre, akik már nem lehetnek jelen a gyűléseken. A gyűlésvezető ezután megkérdezi, hogy van-e olyan, aki először van itt. Egy férfi jelentkezik, láthatóan zavarban van. Erős arcmimikájáról könnyedén le lehet olvasni a feszültséget. Nagyokat nyel és a szemeit felhúzva csodálkozik a legtöbb dologra. – Mutatkozz be kérlek! – mondja a gyűlésvezető. – Sziasztok! Bence vagyok – feleli visszafogottan. – Szia Bence – válaszol mindenki kórusban.
(Fotó: Nyéki Martin)
A helyiség majdnem tele van, alig lehetett szabad helyet találni. 23 ember zsúfolódott be a szobába, többségük olyan, akikről nem is gondolnánk, hogy drogfüggők. A csoporttagok nagyon fegyelmezetten viselkednek, senki sem beszélget a mellette lévővel és nem foglalkozik a telefonjával. Mindig egyvalaki beszél, akit a többiek figyelmesen hallgatnak. Nincsen megszabva, hogy miről kell beszélniük.
Egy nő elmeséli, hogy drogfüggők családtagjai által létrehozott csoportban talált beszámolókból szembesült azokkal a hibákkal, amiket ő is elkövetett a gyereke nevelése során és felismerte azokat a károkat, amiket a környezetének okozott. Lélekben újraéli a történteket, egyre gyorsabban és vékonyabb hangon beszél. Önvádaskodásba kezd, elmondja, hogy a gyereke és annak iskolai igazgatója is drogos szülőnek nevezte. A monológja végén nincs feloldozás, sem megoldás, nem tudja, hogyan kezelje a helyzetet. A beszámolója után pár másodperc rideg csönd ált be. A hallgatást egy középkorú roma férfi töri meg, elmeséli, hogy a szponzora szerinte nem foglalkozik vele eleget. Őrlődik, hogy benne van-e a hiba vagy a mentora viselkedik helytelenül. A felszólalása közben megcsuklik a hangja és azzal zárja mondandóját, hogy: „holnap megszakítom a kapcsolatomat a szponzorommal”. (A szponzor egy olyan volt szerhasználó, aki régóta leszokott a drogokról és másoknak is segít ebben. Az NA-ban a szponzoroknak nagyon fontos szerepük van. Az egyik legfontosabb alapelvük a régi tagoknak, hogy a leszokással kapcsolatos tapasztalatukat és tudásukat átadják az újaknak).
Az új tag is sorra kerül, elmeséli, hogyan fordult át a szociális ivászata magányos alkoholizmusba. Beszámolója végén a gátlásai részben feloldódnak és már kevésbé szorong. Végigmegy a kör, mindenki lehetőséget kap a beszédre, ezzel a jelenlévők nagyjából fele él, a többiek csak hallgatják a felszólalókat. Nagyjából 80 perc után a gyűlésvezető lezárja az ülést, körbeadnak egy perselyt, amibe mindenki beledob egy kisebb összeget – ebből a pénzből bérlik a helységet. Az új tag is adományozni szeretne, de ezt a többiek nem engedik: a szabály szerint, aki első alkalommal megy oda, az nem adományozhat. A gyűlés hangulata hirtelen megváltozik, az addig némán figyelő emberek egyszerre beszélni kezdenek. Egyértelműen az új tag a legnépszerűbb, a legtöbben próbálnak odamenni hozzá, hogy üdvözöljék és jó tanácsokkal lássák el.
(Fotó: Nyéki Martin)
Az egyik NA tag így emlékezett vissza az első gyűlésére: Első alkalommal a barátnőmmel jöttem le. Nem emlékszem sok mindenre, mert elvonási tünetektől szenvedtem, de arra igen, hogy nagyon féltem. Leültem a kijárathoz legközelebbi székre és egész végig meg sem szólaltam. Most már szeretek itt lenni, mert őszintén elmondják, hogy az életnek van jó és rossz oldala is.
Az ülés után tíz perccel a gyűlésvezető szépen mindenkit kitessékel, szeretné bezárni a termet. Az emberek nem mennek haza, a hideg ellenére az utcán folytatják a beszélgetést.
*
A gyűlés után két NA-tag vállalta, hogy elmesélik, hogyan és miért szoktak rá a drogokra, mik voltak azok a dolgok, amiket a függőség kényszere alatt elkövettek, valamint hogyan tudtak leszokni és visszailleszkedni a társadalomba.
Ábel
Budapesten nőtem fel egy lakótelepen. Tipikus magyar család, apám alkoholista, anyám is. Én akkor még nem éreztem úgy, hogy ez probléma lenne, hiszen ebben nőtem fel. Azt láttam a szüleimtől, hogy a problémáikra az a megoldás, hogy bebasznak. Sosem éreztem jól magam a családomban, nem beszéltünk érzésekről és nem éreztem, hogy törődnének velem. Gyerekkoromban a félelem és kívülállóság volt a meghatározó élmény. Ekkor sokáig úgy gondoltam, hogy sosem fogok inni.
12-13 évesen menekültem otthonról és a kiserdőben szipuztam, ez volt az első anyagos élményem. Aztán 15 évig tartó őrület jött, ahol volt minden. Beindult egy daráló, otthon nem éreztem jól magam, inkább az utcán csavarogtam. Visszagondolva a legborzasztóbb az volt, ahogyan a saját határaimat átléptem. Azt gondoltam sosem fogok lopni a drogért, de megtettem. Úgy gondoltam, sosem lopok a barátaimtól, azt is megtettem. Éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel velem, de a környezetemben mindenki ezt csinálta. Mindeközben nagyon erős bűntudatom volt, azok miatt a dolgok miatt, amiket az előző napokban csináltam. Nem tudtam elviselni az érzéseimet, ezért drogoztam tovább. Ez az egész akkor nem volt bennem tudatos, régen nem tudtam így megfogalmazni, mint most.
Elmondta, hogy a szerhasználatának különböző periódusai voltak: kezdetben csak hetente drogozott, később egyre sűrűbben, majd nem tudott nélkülük létezni. Először csak szipuzott, majd rászokott a heroinra. Kezdetben, három évig csak a bulikban használt szereket, aztán beállt egy romló tendencia, ami alatt a baráti kapcsolatai leépültek, és helyettük érdekkapcsolatokat tartott fenn. Majd a szerhasználata utolsó öt évében „egy teljes őrület” következett. Erről a következőket mondta: Az utolsó öt évben meg már azt hittem, hogy végem. 60 kiló voltam, kihullottak a fogaim, kidobtak otthonról, hajléktalan lettem, pszichiátria kerültem, rendőrségi ügyeim voltak, hepatitis C fertőzésem volt. Született egy gyerekem, akivel nem volt kapcsolatom, ekkor voltam a legmélyebben. De még ekkor is volt bennem egy dac, hajléktalanszállón laktam, de zseléztem a hajamat, mert, hogy én milyen fasza gyerek vagyok. Az utolsó másfél évem úgy nézett ki, hogy vagy a rendőrségen, vagy a kórházban ébredtem. Volt bennem egy megszállott kényszeresség, egy őrület, mindig ugyanazt csináltam, de mégis más eredményt vártam. Azt hittem a világ hülye, nem én, aztán arra eszméltem, hogy újraélesztenek. Nekem akkoriban már nem voltak tudatos döntéseim, ekkor már nagyon közel volt a vége, bezárult minden kapu és a végén feltettem a kezem. Közel 32 évesen lementem egy vidéki terápiára, ami használt. Ott találkoztam az NA-val, ami sokat segített abban, hogy a mai napig tiszta maradjak, a rehab után ez a közösség volt az egyetlen biztos pont a számomra. A leszokást követően nem volt tapasztalatom abban, hogyan is lehet szerek nélkül megküzdeni a mindennapi élethelyzetekkel, érzésekkel. Biológiailag 33 éves voltam, de érzelmileg egy gyerek. Mint amikor elkezdtem szereket használni, innen kellett újrakezdenem a felnőtté válást.
– Az, hogy felhagy a droghasználattal, egy hirtelen felismerés volt, vagy egy hosszabb folyamat vége?
– Nem egy örömteli felismerés. A függő korszakomban el sem tudtam képzelni az életemet drogok nélkül. A végén már teljes apátiában éltem és ebbe belefáradtam. Meg hát egy isteni szerencse is volt. Nagyon sok reményt adott, hogy találkoztam olyanokkal, akik el tudták azt mondani magukról, hogy 4000 napja nem használtak drogokat. Amikor ezeket hallottam, én csak néztem, hogy bazmeg, ezt hogy csinálták?! Én addig azt hittem, a drogokkal van probléma, és ha nem használnám őket, akkor minden jó lenne. Később jöttem rá, hogy velem van a baj, a jellemhibáimmal meg azzal, hogy függő személyiség vagyok. Egy belső munka meg egy megtartó közöség kellet ahhoz, hogy a mai napig tiszta maradhassak.
Az elvonási tünetekről azt mondta, hogy két hónapig csak két-három órákat tudott aludni. Bár a szakemberek nem így javasolják, de ő egyik pillanatról a másikra hagyott fel a szerhasználattal. Elmondása szerint neki máshogy nem ment volna, mivel hozzászokott ahhoz, hogy minden szert felhasznál, amihez hozzájut. Azok, akik leszoktak a szerhasználatról egy idő után hajlamosak elfelejteni függőségüket és ha ez megtörténik, könnyen ismét droghasználók lehetnek.
–Szokott rágondolkodni, vagy álmodik a drogokkal?
– Igen. Azt, hogy nem tudok venni vagy nem tudom beszúrni magamnak, esetleg átvernek vele. Pozitív álmaim nincsenek, a szerhasználattal kapcsolatban. Amikor megterhelt vagyok érzelmileg, akkor az agyamból egyszerűen az a válasz érkezik, hogy ha jobban akarom érezni magamat, akkor a drog a megoldás. Ez egy régi beidegződésem. Persze nem ez a megoldás, de ezt még így dobálja, hogy veszek 30 ezerért egy adag heroint, és akkor félórára eltűnnek a problémáim. De ez nyilván nem megoldás.
Az NA tagok a leszokás folyamataként egy 12 lépésből álló programsorozatot végeznek. Ebből az első kilenc foglalkozik a múlt lezárásával és az utolsó három a jelennel. Ábel elmondása szerint neki a negyedik volt a legnehezebb lépés, ami a múlttal való szembenézésről szólt.
Képünk illusztráció! (Fotó: Nyéki Martin)
Péter
Nálam a függőség benne volt a pakliban. Már gyerekkoromban látszott, amikor kaptunk csokit, én azonnal megettem az összeset, míg az öcsém félrerakott belőle. Már az elején egyértelmű volt, hogy nekem minden egyből kell, ami jó. Normális családom volt. Anyám-apám sokat dolgozott, és csak pénzzel tudtak szeretetet venni. A szüleim is ittak, viszont csak normálisan, de a többi embertől azt láttam, hogy az alkoholt a fájdalmaik tompítására használják. Én ezt nem akartam, viszont nem voltak kibékülve a világgal. Egyből opiátokkal kezdtem, az első alkalom után két héttel már naponta többször használtam heroint és morfiumot. 17 és 35 éves korom között ez ment.
– A szüleinek nem tűnt fel?
– Nekik pár év után tűnt fel, de nem akarták bevallani maguknak. A 90-es években nem voltak ismertek ezek a drogok, a szülők el sem tudták képzelni, hogy valaki használja. Akkor lett egyértelmű, hogy heroinozok, amikor meglátták, hogy össze van szurkálva a karom. A kezemen végig tűnyomok voltak két kurva hosszú csíkban. Ekkor voltam 25. Az opiátok fizikailag és lelkileg is nagyon könnyen elzárnak a világtól, nagyon introvertálttá teszi az embert és nagyon drága. Érzelmileg is sokba kerül, elveszted a fogaidat, a barátaidat a családodat, senki nem enged be a házába, nem hisznek el neked semmit. A szüleim sokat vitatkoztak miattam, a helyzetemen, de nem tudták a megoldást. Anyám nem akart beengedni a házba, apám pedig nem akart kiengedni onnan. Ebből folyamatosan konfliktusok voltak.
– Milyen szintig fajultak ezeket a veszekedések?
– Verekedésig. Majd a szüleim végighurcibáltak az összes létező drogambulancián.
– Ez használt?
– Persze, loptam recepteket meg felirattam magamnak még szereket.
– Miket?
– Nyugtatókat, altatókat, különböző opiátokat. „Istenbizony doktor úr ezekkel könnyen lefogok szokni”, ilyeneket mondtam az orvosoknak. Az utolsó öt évben, amikor drogoztam, egyszer sem álltam le. Nyomtam magamba a heroint és nem történt semmi, egy kicsit sem voltam jobban, csak nem voltam rosszul, de nem okozott semekkora eufóriát. Amikor eltoltam, utána rögtön azon gondolkodtam, hogy hogyan szerezzek még többet. A droghasználatnak van egy íve: az elején azt hiszed, te vagy az élet császárra és hogy kapja be a társadalom, a vége meg egy pusztulat. Eljutottam az összes pszichológushoz, de egyik sem segített semmit. A droghasználatom utolsó évéből 245 napot voltam kórházban. Valahol belőttem magam, utána általában kórházban ébredtem. Kétszer élesztettek újra, ami állítólag nem tesz jót a szívnek és az agynak sem. Valahogy mindig visszahoztak az életbe.
– Családja, barátai hogyan viszonyultak a drogfogyasztáshoz? Volt valami konkrét mondat akkoriban, ami sokáig megmaradt?
– A droghasználattal kapcsolatban gyakorlatilag mindenki elmondta azt, hogy meg tudod csinálni, le tudod rakni, ügyes vagy. A szülőktől jött az a mondat, hogy „pedig mi milyen jó életet adtunk neked, szép gyerekkorod volt, miért teszel minket tönkre?”. Az ismerősök, barátok szépen elfogytak. Egy idő után mindenki azt mondta nekem, hogy „te ebbe bele akarsz halni, nem fogom ezt végignézni” – és elmentek. Senki nem akarja végignézni, hogy valaki elpusztítja magát, így egyedül maradtam.
– Amikor keményen tolta, meddig bírta drogok nélkül?
– Amíg aludtam. Reggel belőttem magam, elmentem dolgozni, ott is belőttem magam, majd este is. Egyébként nem is tudtam volna aludni.
– Hogyan tudta finanszírozni a drogfogyasztását?
– Valami csoda folytán volt munkám. Gazdasági területen dolgoztam, úgyhogy én gazdasági bűncselekményeket csináltam és abból finanszíroztam a drogokat. Aztán ahogy egyre süllyedtem lejjebb, annál hamarabb rúgtak ki a munkahelyeimről és egy idő után már nem volt állásom. Akkor jött az, hogy otthonról elvittem ezt-azt. A drogfüggőség egy teljes állás. Nem úgy van, hogy belövöd magad és utána éled az életed, hanem egy idő után össze fogsz omlani. A szerhasználathoz szerezni kell pénzt, szerezni kell cuccot, lehetőleg jót, mászkálni kell a díler után. Kapsz valamit, amiről fogalmad sincs, hogy mit raktak bele, nem olyan, mint egy boltban megvásárolható termék, amire rá vannak írva az összetevők.
Elmesélte, hogy a függősége alatt csak egy ember volt, aki nem nyaggatta a droghasználat miatt, egy szociális munkás, akivel nyugodtan tudott beszélgetni. Ez azért volt különösen jó számára, mivel rajta kívül, ekkor már nem maradt senkije, akivel beszélgethessen. Ez a szociális munkás annyit azonban mindig elmondott neki, hogy: „ha valamit kezdeni akarsz az életeddel, akkor csak szólnod kell”. Aztán több hónapnyi beszélgetés után, ez a szociális munkás szerzett egy ágyat Péternek egy hospice osztályon. – Azért nem drogambulanciára mentem, mert akkoriban oda jártak be a dílerek árulni. Ez 2001-2006 környékén volt. Befeküdtél a kórházba, hogy te leállsz és jöttek a dílerek. Ha te elgyengültél, ami az elvonási tünetek mellett elég gyakori, akkor azonnal kaphattál drágán rossz minőségű drogot. Ezért inkább egy hospice osztályra mentem, ahol három hetet voltam, után mentem tovább rehabra. A hospice osztályon négy öregember halt meg mellettem, ott az volt a dolgom, hogy őket ápoljam. Az azért gyomorba vág, amikor valaki haldoklik melletted. Irigyeltem őket, hogy meghaltak, mert addigra én már lelkileg halott voltam. Amikor iszonyat pénzeket fizetsz a drogokért, gyakorlatilag mindenedet odaadod és az utcán élesztenek újra, akkor már nem nagyon van jelentősége annak, hogy élsz. Az ottani munka abban segített, hogy nem figyeltem a saját dolgaimra, de tudtam, a heroinról leszokni húzós mutatvány lesz. Úgy voltam vele, hogy nekem az is oké, ha vége. Zárjuk le, ennyi volt, így kell meghalni, pont. Nekem az rendben lett volna, ha ott meghalok, de nem így lett.
Az osztályon tudtak róla, hogy ott vagyok és jöttek hozzám különböző NA tagok beszélgetni. Köztük volt egy srác, akit ismertem még a drogos időkből és láttam őt fogatlanul a padlón kúszni. De, amikor eljött hozzám, már tök normálisan nézett ki. Néztem, hogy van órája. gyűrűje, tiszta a ruhája és nem értettem, hogyan. Azt gondoltam, ha ez a csávó le tudott szokni, akkor én is. Igazából ez mentette meg az életem.
Úgy volt megbeszélve az orvosokkal, hogy semmilyen gyógyszert nem adnak, és ha az elvonás tüneteként epilepsziás rohamot kapok, akkor ott kezelni tudnak. Egy darab tablettát nem vettem be a kórházban, szenvedtem is, mint a kutya. Két hónap folyamatos fejfájás, remegés, hidegrázás, hányinger, hasmenés, izomgörcsök, inszomnia, epilepsziás rohamok és ezeknek a kombinációja. De sokat segített, hogy jöttek be hozzám olyan volt droghasználók, akikkel tudtam beszélni. Ők megértettek és mondták, hogy minden nap egyre enyhébb elvonási tüneteim lesznek.
– Esett már kísértésbe?
– Tudom, hogy honnan jövök. Hamarabb kinyírnám magam, minthogy megint drogozzak. Amikor nagyon rossz passzban vagyok, nem arra gondolok, hogy de jó lenne most eltolni két gramm heroint, hanem arra, hogy kiugrok a tízedikről, és akkor nincs tovább, vége van.
*
Nagyon érdekelt, hogy mit csinálnak akkor, amikor egy drogfüggő NA tag elmondja, hogy olyan munkája van, ami a drogfogyasztással összeegyeztethetetlen, és ezzel más embereket veszélyeztet. Például buszvezető vagy olyan anyuka, aki veszélyt jelent a kisgyermekére.
Gábor, NA-tag: Semmit, ez az ő dolga. Zömében azok a tapasztalatok, hogy a drogos buszvezető nem vezet buszt, a drogos szülők meg nem élnek együtt a gyerekükkel. Most mit csináljunk, jelentsük fel? Ez egy családi probléma. Minden családtagnak felelőssége van abban, ha egyikük szerhasználó lesz. Ezt a felelősséget előszeretettel lökik el maguktól azzal az indokkal, hogy nem ők azok, akik a droghoz nyúltak.
Ádám, egy másik tag: A bajtársiasság nem azt jelenti, hogy nekem bárkinek a tetteiért felelősséget kell vállaljak. Az NA nem egy intézet, nincs tagsági díj, aki akar lejön, beszélhet magáról, ha nem akar, nem beszél. Ott van egy órát és elmegy.
Gábor: Ez körülbelül olyan, mint az orvosi titoktartás. Ha valaki bedrogozva jön a gyűlésre, akkor mielőtt elmegy, mindig odamegyünk hozzá és beszélünk vele, adunk neki valami irodalmat, amit tud olvasni.
Ádám: Az a motivációnk, hogy úgy tudjuk megtartani azt amink van, hogy mi is továbbadjuk a tudásunkat. Én követem azt, aki előttem jár, engem majd követ az, aki mögöttem. A gyűlések nem arról szólnak, hogy ki mekkora sztár, mivel nem használt drogot már x napja. A gyűléseken megosztjuk egymással azokat a tapasztalatokat, hogy hogyan lehet drog nélkül élni, vagy hogyan lehet megküzdeni a nehéz élethelyzetekkel. Hittérítők sem vagyunk, ha meglátok egy drogost az utcán, nem fogok odamenni hozzá, hogy hagyja abba.
– Amikor hozzátok fordulnak tanácsért, akkor hogyan próbáljátok elkerülni azt, hogy ugyanazokat a sablon szövegeket mondjátok el a függőknek, amiket már ezerszer hallottak?
Ádám: Ilyenkor elmondom röviden a saját történetemet és azt, hogy mi volt erre a megoldásom. Az már rajta múlik, hogy ebből mit vesz fel. Számomra az volt vonzó, hogy olyan emberekkel tudtam beszélni, akik ugyanolyan függők, mint én és ki tudtak belőle jönni. Egy orvos mondhatja azt, hogy szokjak le, de ha elmegyek egy edzésre és jön egy edző, aki még életében nem sportolt, akkor nem nagyon leszek rá nyitott. Ugyanígy vagyok ezzel a történettel, hogy csak olyantól fogadok el véleményt, aki ebben hiteles.
Gábor: Én a saját sztorimon kívül azt szoktam még mondani, hogy adjál fél évet magadnak, gyere el a gyűlésekre, aztán meglátod, mi lesz. Veled is azért ülünk le beszélgetni, mert írsz egy király cikket, amit elolvashat egy drogfüggő és ennek hatására talán lejön egy gyűlésre vagy elindul benne egy pozitív folyamat.
– Milyen gyakori az, hogy valaki nem teljesen önszántából megy el, hanem a család vagy barátok kényszerítik bele valahogyan?
Gábor: Előfordul. Ha valakit anyuci vagy apuci rángat el egy gyűlésre, az nem szokott hosszú távon működni. A leszokáshoz muszáj, hogy valakiben meglegyen a belső motiváció, máskülönben nem megy. Ha valakit a szülei hoznak le a gyűlésre, akkor megkérjük őket, hogy amíg tart a gyűlés, addig valahol máshol kávézzanak. Utólag sem fogjuk a szerhasználó gyereket kibeszélni nekik, amik a gyűléseken elhangoznak, azok itt is maradnak. Súlyos titkok vannak, az NA gyűlésekere nem idióták járnak a társadalom aljáról. Nem is gondolná az ember, hogy milyen magas pozíciókból jönnek ide emberek.
– Milyen jelentős a lemorzsolódás?
Gábor: A statisztikák szerint tíz százaléka éri meg az ötéves tisztaságot. Azért durva ez a függőség, mert tényleg halálos.
– Ha egy tag visszaesik, az hogyan hat a többiekre?
Ádám: Félelmet indít be, mert elgondolkodik az ember, hogy ez tényleg nem vicc. Az ilyen esetek ironikus módon pont segítenek. Volt egy olyan srác, aki zseniálisan csinált mindent és visszaesett. Mi csak néztük, hogy miért. Utána derült ki, hogy minden kamu volt. Ettől nekem még mélyebb lett az elkötelezettségem, mert én nem akarom ugyanígy végezni. Amiket én már nem szeretnék az életembe, azok a titkok. Ha valamit ellopnék és kiderülne és megint azt a szégyen kéne éreznem, az nagyon megviselne. Nem azért nem lopok, mert valami erkölcsi magaslatokba emelkedtem, hanem mert nem szeretnék úgy élni, hogy megint jönnek ezek a fölösleges konfliktusok. Vannak olyan emberek, akik elbírják ezt, de én nem. Igyekszem az emberi kapcsolataimat is minél korrektebb módon rendezni.
*
A megkérdezett szenvedélybetegek meglepő nyíltsággal tudtak beszélni az őket ért traumákról, ugyanakkor érezni lehetett, hogy számukra ezek az események megrázóak és valahol mélyen szégyellik ezeket a dolgokat. A 12 lépés része, hogy szembe kell nézniük a saját tetteik következményeivel, és beszélniük kell, bocsánatot kell kérniük azoktól, akiket megbántottak vagy átvertek. Többeknek ez a legnehezebb, de az elmondásuk alapján ezután a beismerés után az emberek reakciója meglepően pozitív, tehát azok is értékelik az őszinte beismerést, megbánást, valamint ezeknek a nyílt kommunikálását, akiket megbántottak, zsaroltak vagy kihasználtak. Ezeket a tetteket a függők nem azért csinálják mert rossz emberek, hanem mert számukra, bizonyos helyzetekben, a drogfogyasztás nem választási lehetőség, hanem kényszer. Egyszerűen meg kell teremteniük maguknak azokat a körülményeket, hogy a választott szerükkel élhessenek. A legtöbb drogfüggőnél eljön az a pillanat, amikor elhatározza, hogy felhagy a szerhasználattal. Ez leggyakrabban nem azért történik, mert a saját egészségüket féltik, hanem mert felismerik azokat a károkat, amiket a környezetükben okoztak. És azért is, mert már nem maradt mellettük senki. Ez az elmagányosodásnak egy olyan foka, ami még az elvonási tüneteknél is rosszabb. A leghatározottabb elszántság mellet is legfeljebb 10 százalék az esély arra, hogy egy súlyos drogfüggő hosszú távon felhagyjon a szerhasználattal.
