Kutyasétáltatás közben egyszer szembejött velem egy fiatal pár, egy számomra teljesen meghatározhatatlan fajtájú ebet vezetve. Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy kis méretű akita: hegyes, felálló fülek, visszapöndörödő farok, rövid, sima szőr, izgága természet. Azt hittem, egy jobban „sikerült” keverék jön szembe velünk, ám nem akarván megsérteni a gazdákat, mégis inkább azt kérdeztem tőlük: „Ez, ugye, akita?” „Sinka” – válaszolták. „Hogy micsoda?” „Sinka” – ismételték. Ebben maradtunk, gondoltam, majd utánanézek.
Ám a sinkának nem is olyan könnyű utánanézni. Nem születtek még róla könyvek, nincsenek sinkás honlapok, nincs sinkaegyesület. Néhány, nem túl mélyre ásó újságcikk és Facebook-csoport jelenti a forrást a kutatómunkához.
Ezekből annyi körvonalazódik, hogy egészen friss magyar „fajtáról” van szó. Sőt, nem is kutyafajta még ez, inkább az azt megelőző stádiumban van. Kezd kialakulni a valamennyire egységes külső tulajdonságok sora, amelyeket fenn is felsoroltunk, ám sokkal többre tartják a pásztorkutya kedvelői és tartói a belső tulajdonosságokat: a szívósságot, az egészen elképesztő terelési ösztönöket és a fáradhatatlanságot. A sinkát egyaránt alkalmazzák juhnyájak és szarvasmarhagulyák mellé, legfeljebb 50 centiméteres marmagassága ellenére jól elbír a makacsabb marhákkal is. Nem profi tenyésztők nemesítették, hanem a pásztorok válogatták nemzedékről nemzedékre. A hozzáértők azt mondják, lehet benne vér a pulifélékből (puli, pumi, mudi, német pumi) és a német juhászokból is.
Bár a külső jegyeket kevesebbre tartják tenyésztői, mint az „eszét”, mégis van pár, látszólag lényegtelen jegy, amelynek nagy jelentőséget tulajdonítanak a sinkákat alkalmazó pásztorok: sok esetben nem is tekintik igazi sinkának azokat az egyedeket, amelyek nem rendelkeznek ezekkel. Ilyen a tízforintos nagyságú fekete pigmentfolt a nyelven, a kellően kunkorodó farok és a farkasköröm megléte. Ezek csak első ránézésre tűnnek haszontalannak, tisztelete azonban nagyon is racionális okokra vezethető vissza: minden bizonnyal volt valaha, a fajta kialakításának kezdetén egy (vagy több) olyan egyed, amely kiváló terelőképességekkel bírt, és mellékesen a fenti külső jegyeket viselte magán. A pásztorok fejben összekapcsolták a külső és belső tulajdonságokat, és keresték az olyan kölyköket, amelyek rendelkeztek a külsőségekkel, azokat tenyésztették tovább.
Sinkás körökből nyilatkozót találni hasonlóan nehéz, mint kormánykritikus lapnak politikai kérdésben fideszes nyilatkozót megszólaltatni. Volt olyan pásztor ember, aki úgy utasított el minket, hogy „most éppen körmölöm a juhot, és a következő tíz évben is ezt fogom csinálni, nincs időm nyilatkozni, bohóckodni”. Általános vélekedés volt, hogy ez a fajta „nem a nézettség kedvéért van tartva, hanem a pásztorember mindennapi munkáját segíti”, ezért nem is kell a fajtának a publicitás, mert az csak a sinka kommercializálódásához vezetne.
Hosszas utánajárás után végül sikerült találnunk olyan autentikus sinkást, aki kötélnek állt. Repelik Zsolt, aki maga is pásztor, az 1990-es évek óta tenyészti a fajtát, most is van olyan kutyakölyke, amelynek a dédnagyanyja is nála született. Repelik szerint a legtöbb sinkás valóban attól tart, hogy divattá lesz a sinka, és felfedezik benne az üzleti lehetőséget a szaporítók.
A pásztornak a tigriscsíkos a kedvence, igazából ez vált a Repelik-sinkák védjegyévé, és ő is úgy tartja, az az igazi sinka, amelyik „a háta közepén hordja a farkát”. A farkasköröm és a terelési képességek összefüggését viszont babonának tartja. A vevői leginkább a hortobágyiak, és körülbelül 100 000 forintért mennek el a kipróbált egyedek. (Sinkákból nem csak kiskölyköket szoktak értékesíteni, mint más fajtákból, hanem betanított, kiképzett, kicsit idősebb, 5-6 hónapos kutyákat is, sőt úgy tűnik, inkább az utóbbi a jellemző. Ez Repelik Zsolt szerint nem jelent gondot a beilleszkedésnél, hamar megszokják az új gazdájukat, az ő sinkáira nem igaz, hogy egygazdás állatok volnának.)
Amikor nála is rákérdezünk a sinkák főbb külső és belső tulajdonságaira, riportalanyunk rögtön rávágja: „Szerelmes beléd, a gazdájába. Minden pillantásodat lesi.” Ő például ha leheveredik a fűbe, a sinkája egyből ráfekszik. Ez a fajta keresi a fi zikai érintkezést a gazdájával, amit később munkája során meg is hálál. Repelik szerint fontos alaptulajdonság, hogy egy sinka tudjon „mezsgyézni”, azaz ne engedje a veteményesbe a terelt állatot, hanem tartsa határon belül. Ugyanakkor azt mondja: „kutyát adok, de juhászt nem tudok mellé adni”.
Arra a felvetésünkre, hogy miért volt szükség újabb pásztorfajta kialakítására a puli, pumi, a mudi mellé, így válaszol: a klasszikus fajták már nem voltak olyan kitartók és okosak, mint őseik és mint az új fajta, a sinkák. Repelik Zsolt még egy olyan finomságot is említ, hogy a pumi és a mudi terelés közben „cibálja a hátsó lábát a birkának”. A sinkák ráadásul igénytelenebbek is, jobban bírják mind a hideget, mind a hőséget.
Az utóbbi években a sinkákat viszik már divatkutyának is, de ennek alanyunk nem örül. „Addig jó, amíg nincs kiállítás és törzskönyv” – visszhangozza a Repelik- sinkák névadója a másoktól is hallott vélekedést. Ő is tart a túltenyésztésről és attól, hogy a fajta kikerül a pásztorok kezéből.
Mivel az igazi, bejegyzett fajtává válás útján idehaza a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületeinek Szövetségén (MEOESZ) keresztül vezet az út, meginterjúvoltuk őket is, hol tart, egyáltalán tart-e bárhol is ez a folyamat. A MEOESZ nevében Korózs András szövetségi elnök azt mondta, a fajtát tenyésztők kezdeményezésére a sinka esetében első körben állományfelmérést tartanak szükségesnek. Amennyiben ezen első felmérés eredménye azt mutatja, hogy van érdeklődés a sinka tudatos tenyésztése, törzskönyvezése iránt, a MEOESZ személyes állományfelmérést tervez. Ennek keretében felállhatna egy adatbázis a jelenlegi állományról. Ennek a munkának az eredménye lehetne a kiindulópontja a tudatos tenyésztésnek, amelynek révén elindulhatna az állomány egységesítése és végül a fajta elfogadása is. A fajtaelfogadás nemzeti szinten kétlépcsős, szükség van a MEOESZ nemzeti fajtaként való elismerésére, illetve az állami elismerésre az Agrárminisztérium részéről.
De itt még nem tartunk, hisz láttuk, maguk a pásztorok nemigen vágynak erre a fajta elismerésre. Addig pedig a sinka „nem hivatalos fajta”-ként végezheti a dolgát a legelőinken.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/11. számában jelent meg március 12-én.
