Nyugodt napnak indult 1945. augusztus 6-a Hirosima városában. A ragyogó napsütéssel beköszöntött reggeli órákban, az elmúlt napokkal ellentétben nem zúgtak fel a légvédelmi szirénák, így az élet, a háborús körülményekhez mérten, visszazökkent a normális kerékvágásba. A tizennégy éves Kadzsimoto Josiko is elindult otthonról, hogy a város északi részében álló hadiüzembe menjen dolgozni, a japán kormány döntése értelmében ugyanis minden középiskolás diáknak ki kellett vennie részét a fegyverkezésből. Nyolc órakor vette fel a munkát, és alig negyedórája dolgozott, amikor vakító kék fény töltötte meg a teret, majd a gyár mintha a levegőbe emelkedett volna, mielőtt darabjaira hullott volna, maga alá temetve a fiatal lányt és társait. Kadzsimoto Josiko hetvenkét évvel később, 2017 nyarán mesélte el a történetét Budapesten. Ezt felidézve emlékezünk Hirosima 75 évvel ezelőtti bombázására, a történelem első atomtámadására.
Hirosima és három nappal később Nagaszaki lebombázása, és annak utóhatásai következtében egyes számítások szerint több mint kétszázezer ember veszítette el az életét, a két város gyakorlatilag megsemmisült. A pusztítás a számadatokon túl szinte felmérhetetlen, az élet eltörlésének korábban ismeretlen formája, Hirosima és Nagaszaki szimbolikája a mai napig meghatározza a világpolitika narratíváit.
Az Egyesült Államok, mai árfolyamon számolva, több mint 20 milliárd dollárt költött a Manhattan-terv fedőnéven – több magyar származású kutatóval a soraiban – futó atomprogramra, a két bomba közel 10 milliárdért készült el (a második világháborúban ledobott összes amerikai bomba összértéke kicsivel több mint 30 milliárd dollár volt). A katonai tanulmányok szerint egy esetleges invázió során az amerikai hadsereg akár 4 millió főt is elveszthetne, ezért ezt a megoldást idővel el is vetették. Az Egyesült Államok felszólította Japánt a feltétel nélküli megadásra, „gyors és teljes pusztulást” ígérve ennek elmaradása esetén. A támadás előtti hónapokban amerikai repülőgépek 63 millió röplapot szórtak szét a japán nagyvárosok felett a közelgő pusztításra figyelmeztetve. A japán vezetés nem reagált, erre válaszul augusztus 6-án a Mariana-szigeteki Tinian repteréről felszállt az Enola Gay nevű B-29-es bombázó, hasában a Little Boy (Kisfiú) névre keresztelt 15 kilotonnás bombával.
Az első atombomba Hirosima felett 580 méteres magasságban robbant fel, alig eltérve a kijelölt célponttól, a pusztító robbanás pillanatában 80 ezer ember azonnal meghalt.
– Befogtam a szememet és a fülemet, ahogy a kiképzésen tanították, és bekúsztam egy munkagép alá – mesélte 2017-ben az akkor 86 esztendős Kadzsimoto Josiko, a budai Vár alatti Sziklakórház Atombunker Múzeumában az atomtámadásra emlékező kiállítása kapcsán. – Ekkor hatalmas robbanás rázta meg az épületet, úgy éreztem, mintha minden a levegőbe emelkedne, majd a kétemeletes faépítésű gyár összeomlott, a romok maguk alá temettek bennünket. Több mint két kilométerre voltunk a robbanás centrumától, de minden egy pillanat alatt megsemmisült körülöttünk.
A lány és barátnője súlyos sérüléseik ellenére kijutottak az összedőlt épület alól. Néhány perccel korábban még tűzött a nap, de akkor már nyoma sem volt, csend és sötétség vette őket körül, rothadt halbűz terjengett, és hirtelen azt hallották, ahogy valaki felsír: eltűnt Hirosima. A két lány elkezdte eltakarítani a romokat, amikor különös lények bukkantak elő a sötétségből. – Karjaikat előrenyújtva vánszorogtak, a leolvadt bőrük úgy lógott rajtuk, mint valami hosszú, elnyűtt rongy, a bőrt csak az ujjaik végén lévő körmök tartották. Az utcákat halottak százai borították. Nem emberi látvány volt – idézte fel.
A testek a hőségben gyorsan oszlásnak indultak, hiába igyekeztek elégetni a testeket, nem bírták a rengeteg halott miatt, a város „egyetlen hatalmas krematóriummá változott”. Mivel a túlélőknek fogalma sem lehetett az atombomba hosszabb távú hatásairól, folyamatosan bejártak az eltűnt belvárosba, így téve ki a szervezetüket komoly sugárzásnak. Rengetegen haltak meg hónapokkal, vagy egy-két évvel a támadás után, rettenetes kínok között. Nem véletlenül járta a mondás akkoriban, hogy az atomtámadásban meghalni maga volt a pokol, de túlélni is az volt. Josiko apja másfél évvel a bombázás után egyik nap vért hányt, összeesett, és meghalt.
Ha fel is épültek a sérülésekből, a társadalom megvetése további kínszenvedést jelentett számukra. A sugárbetegségről ekkor már az a hír járta, hogy öröklődik, és a születendő gyerekek mind fogyatékosok lesznek, a túlélők, főként a nők, képtelenek voltak megházasodni: a „háborút követő tíz év az üresség évtizede volt”. Az állam magára hagyta a túlélőket, az ország ráadásul 1952-ig amerikai katonai fennhatóság alatt állt, a szigorú cenzúra miatt ez idő alatt tilos volt fényképet készíteni a pusztításról, a külvilág így alig értesülhetett a borzalmakról.
Három nappal Hirosima után a valamivel kisebb Nagaszakira dobták le a Fat Man (Kövér Ember) nevű bombát. Eredetileg egy másik település, Kokura volt az elsődleges célpont, ám a rossz idő miatt Nagaszakira esett a választás. A második bomba eltért az eredetileg kijelölt célponttól, de így is 80 ezer ember életét oltotta ki.
A Japánra dobott bombák 15 és 21 kilotonnásak voltak, Oroszország csapásmérő rakétája, az RSz–28 Szarmat, becenevén a Sátán 2 ezzel szemben 40 megatonnás, vagyis kétezerszer akkora, mint a Nagaszakit elpusztító Kövér Ember.
