Szomorú képet fest a magyar gazdaságról az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet – Organisation for Economic Co-operation and Development) legfrissebb statisztikája. A munkaerőpiaci fejleményeket bemutató adatsorból az derül ki, hogy a vizsgált 34 ország közül az ötödik legnagyobb mértékben, 9,8 százalékkal nőttek 2022 és 2023 első negyedéve között a bérek hazánkban. Csak Litvánia (13,6 százalék), Észtország (11,4 százalék),Lengyelország (10,8 százalék) és Belgium (10,1 százalék) előzött meg bennünket. Ezt a relatíve jó adatot azonban azonnal zárójelbe teszi, ha a reálbérek változását tekintjük. Ott ugyanis a következő a kép. Az OECD országok 3,8 százalékos átlagos reálbércsökkenésének több mint négyszeresével, 15,6 százalékkal csökkent a magyarországi reálbér. Ezzel sajnos magabiztosan vezetjük a reálbér csökkenési listát, hiszen a második helyezett Lettországban egy év alatt 13,4 százalékkal, a harmadik Csehországban pedig 10,4 százalékkal kevesebbet ért a fizetés 2023 januárja és márciusa közötti időszakban, mint egy évvel korábban. Nem is nagyon lehet csodálkozni az elkeserítő magyarországi helyzeten, hiszen mostanra már nyolcadik hónapja csökkennek a reálbérek hazánkban, amelynek oka a kiugróan magas infláció. Így hiába a viszonylagosan gyorsan emelkedő bérek, ha az árak növekedése azt messze meghaladja.
Mindent a tőkésnek, semmit a munkásnak
Az OECD jelentésében találunk egy másik adatot, amely magyarázatot ad a sokkolóan rossz magyar adatra. Az adatsor azt mutatja, hogy 2019 negyedik negyedéve és a 2023 első negyedéve között a munkaerő költsége 34 százalékkal emelkedett, addig a vállalkozások profitja 61 százalékkal. Vagyis a megtermelt GDP-ből hozzávetőlegesen csak fele annyival nőtt a dolgozóknak kifizetett bér, mint amennyivel emelkedett a tőkések zsebébe jutó összeg. Ezzel az aránytalan növekedéssel ismét csak messze kiemelkedünk az OECD-országok közül, hiszen a második helyezett Svédországban is csak a 9–27 százalékos arányt találjuk.
– A két adat tökéletesen jellemzi a rendszerváltást követően kialakult magyar gazdaságpolitikát, ezért nem szabad az eredményen csodálkozni. Legfeljebb a hibás gazdaságpolitika miatt elfutó infláció erősen sarkította a mostani reálbér adatot. Az elmúlt harmincegynéhány évben – eltérően a régiós, illetve a volt szocialista országok gyakorlatától – a magyar gazdaságpolitika mindig is erőteljesen támogatta a tőkét, szemben a munkaerővel – magyarázta az összefüggéseket Róna Péter közgazdász. Az Oxfordi Egyetem oktatója arról is beszélt, hogy a bruttó hazai terméknek (GDP) mintegy nyolcvan százalékát teszi ki a munkabér és a tőke költsége. Abban azonban, hogy a két termelési tényező között miként oszlik meg a megtermelt érték, jelentős eltérések vannak. Az igencsak tőke- és technológia intenzív Németországban – amely Magyarországhoz hasonlóan exportorientált gazdasággal rendelkezik – 62 százalék jut a munkára, és 38 százalék a tőkének. És ezzel tökéletesen elégedettek a német munkaadók. Ezzel szemben Magyarországon csaknem fordított az arány, hiszen alig 43 százalék jut a dolgozók bérezésére, 57 százalék viszont a tőkések zsebébe kerül. Ennél a többi visegrádi országban is egészségesebb az arány: Lengyelországban és Csehországban 50-50 a megoszlási arány, és Szlovákiában is csak minimálisan jut kevesebb a munkára, mint a tőkére.
A multiknak és az oligarcháknak jut, a kicsiknek nem
– A munka és a tőke közötti megoszlásra azért vigyáznak különösen az országok többségében a gazdaságpolitikusok, mert annak felborulása, torzulása vezethet olyan szélsőségekhez, mint amit a mostani magyar reálbér adatoknál láthatunk. Amennyiben ugyanis túlságosan kevés jut a dolgozónak, akkor nem lesz megfelelő nagyságú a vásárlóerő. Ez pedig a jellemzően belföldre termelő vállalkozások fejlődését lassítja, hiszen nincs, aki megvásárolja terméküket, szolgáltatásukat. Az alacsonyabb bevételek pedig kevesebb, a technológiai fejlesztéshez, innovációhoz felhasználható összeget jelentenek, aminek eredménye a gyenge versenyképesség – fejtegette a közgazdász. Róna Péter arra is felhívta a figyelmet, hogy ez csak az érem egyik oldala. A másik eredendő ok, hogy a rendszerváltás óta tőkebarát magyar gazdaságpolitika mindig is alulbecsülte a munka jelentőségét, és folyamatosan a tőke kedvét kereste. Ezt a folyamatot tolta el egészen extrém határig 2010 után Orbán Viktor, és ez a magyarázata a relatíve alacsony magyarországi bérszínvonalnak. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a tőkebarát hozzáállás is féloldalas, hiszen annak hasznát az országba települő multinacionális vállalkozások, valamint a NER oligarchák élvezik a több tízmilliárdos közvetlen állami támogatásoknak, az uniós támogatásoknak és az alacsony adóknak köszönhetően, miközben a munkában állók derékhadát foglalkoztató kis- közepes vállalkozásoknak alig jut valami.
Kicsi az esély a hatékonyabb termelésre
– További gond, hogy kumulatív folyamatról van szó, hiszen a hazai kis- és közepes vállalkozásokat egyik oldalról az alacsonyabb bérszínvonal miatt a megfelelő szintű kereslet hiánya fogja vissza. A másik oldalon pedig nem megfelelő a tőkeellátottságuk, és az állami pénzekhez is csak korlátozottan jutnak hozzá, ezért nincs akkora jövedelmük, amelyre építve emelhetnék hatékonyságukat, versenyképességüket, és ezzel szintet léphetnének, magasabb béreket fizethetnének, nőne a fizetőképes kereslet, és így tovább. A helyzetet tovább rontja, hogy hazánkban feltűnően alacsony – egyedül Bulgáriában alacsonyabb – a kutatás-fejlesztésre, oktatásra fordított összeg, így még kisebb az esély a hatékonyabb, versenyképesebb termelésre. A multinacionális vállalatok pedig éppen a magas állami támogatásra, valamint az alacsony adókra építve követelik maguknak a magas tőkearányos jövedelemrészt azzal érvelve, hogy én hozom a fejlett technológiát, amihez a magyar piac csak a relatíve alacsonyan képzett munkaerőt adja. A tőkebarát támogatáspolitikát azért tartom hazaáruló gazdaságpolitikának, mert nem járul hozzá a megfelelő szintű bérszínvonal, így a fizetőképes kereslet kialakulásához, ezzel pedig a társadalom jólétének emelkedéséhez – fejtette ki Róna Péter.
