– Odanézz, ott egy ember!
– Az semmi, jön a vonat!
– Micsoda!?
– Figyeld, most áll be. Öten is leszálltak róla!
*
Somogyjád állomása úgy fest, mintha egy órája ment volna el itt az utolsó vonat, de a vasúti felszámolóbiztosok még nem érkeztek volna ki. Ha idetévednének, egymásra pakolt betontalpfák, a vandálok kezétől biztos helyre, az ablak mögé rejtett helységnévtábla, a felújított forgalmi irodában egy lecsupaszított, ősöreg biztosítóberendezés és a peron kockái között sárguló tarack fogadná őket. Na és egy kisebb meg egy nagyobb tábla, rajta ugyanazzal a felirattal: „Kaposvár–Fonyód-vasútvonal állapotjavítása, a támogatás összege: 10,3 milliárd forint.” A felújítás összesen mintegy 15 milliárd forintba került, az egyik kivitelezője az a Délipart 2016 Konzorcium volt, amely magában foglalta a Mészáros Lőrinchez köthető R-Kord Kft.-t is.
De felújítás ide vagy oda, valahogy különös itt utast látni, egyet is, nemhogy ötöt. Érezhette ezt a MÁV is, mivel szeptember 13-a után itt és további öt dunántúli vasútvonal több állomását átminősítették feltételes megállóhellyé. Ez azt jelenti, hogy a szerelvények csak akkor állnak meg ezeknél a peronoknál, ha ott valaki várakozik, vagy a vonaton ülő utas előre jelzi leszállási szándékát. Persze, csak ha tudják: a Desiro vonatokon ez lehetséges, ám itt régi Bzmotok is közlekednek, azokon pedig nem lehet jelezni. Vagyis hiába az egy hónappal ezelőtti intézkedés, a Piroskák továbbra is minden állomáson és megállóhelyen megállnak. Akár feltételesnek minősülnek, akár nem.
– Jó lenne arról beszélni, hogy olyan sokan vagyunk, hogy másik vonat is kellene még, de hát ez nem lenne igaz – mondja az öt leszálló egyike, Horváth Józsefné.
– Miért lett átminősítve feltételes megállónak Somogyjád? – kérdezzük.
– Mert nincsen utas – jön a mellbevágóan egyszerű felelet, majd a magyarázat hozzá: most is csak azért vannak csak ennyien, mert iskolaidő van. De ma a fél tizenkettessel egyedül utaztam végig. Nem volt sem felszálló, sem leszálló.
A felújítás szót az asszony mintha meg sem hallaná, amikor felvetjük neki, arról kezd beszélni, hogy mennyire elhanyagolt az állomás környéke, és hogy „csak nagy morgolódás árán lett lekaszálva a peron mellett is térdig érő gaz”, amitől „undorító” volt a környék.
– Bátor embernek kell lenni, hogy valaki innen sötétedés után hazamenjen – jegyzi meg.
– Elfogy a falu, azért kevés az utas?
– Azt nem mondanám. Ugyan legutóbb hét halottunk volt, és csak négy babánk, de költöznek ki sokan a falusi csok miatt. Eladó ingatlan szinte nincs is Jádon. Talán rászoknak ők is majd a vasútra egyszer – mondja búcsúzóul Horváthné, miközben önkéntelenül a rozsdás, félig már sóderbe süppedt, használaton kívüli vágányra pillant.
*
Ha megkérdeztük volna, Kemenczei Róbert talán el is mondta volna nekünk, hogy azon a félig elsüllyedt vágányon mikor közlekedett utoljára vonat – mármint napra, órára, percre pontosan. Róbert ugyanis annak a Verebélÿ László Vasúttörténeti Egyesületnek az elnöke, amelyik egy múzeumot működtet a kapostüskevári állomáson. Két évtizede még csupán két vasutassapkájuk volt, azóta alaposan kibővült a kezdetben egy váróteremben halmozódó gyűjteményük, amelynek ma már ugyanúgy részei a hatalmas terepasztalok, a forgalomból kivont lyukasztók, a portól láthatósági mellénnyel védett, ötven évvel ezelőtti menetrendek és az olyan biztosítóberendezések is, amelyeket Somogyjádon felejtettek. Idegenvezetőnkből árad a szó, legyen szó évszámokról, vasútállomások elnevezéséről vagy a vonalon futómozdonyok beceneveiről.
– A vasútnak van szép oldala, maga a története is az. Az egyesületben mi úgy gondoljuk, hogy ha valamit egyszer felépítettünk, akkor az őrizzük meg, hiszen az egy érték. Ha át tudunk adni belőle valamit, akkor ettől mi is boldogok vagyunk. Becsüljük a vasút múltját, mert hisszük, hogy van még jövője – mondja Róbert, aki szerint fejleszteni kellene még a vonalon. Ő ugyan „állagjavító karbantartásnak”, és nem felújításnak nevezi a 15 milliárdos beruházást, de ezzel együtt is úgy látja, hogy jó az irány. Elvégre azóta az ötvenhárom kilométert már nem kilencvenöt, hanem csak hatvan perc alatt teszi meg a vonat, több állomásra épültek magas peronok, a pálya pedig jó: kicserélték az 1963-as gyártású síneket 1969-ben készült darabokra. Persze Róbert szerint az lenne az igazi, ha új pályát építettek volna, és bízik benne, hogy 2030-ig megvalósul a központi forgalomirányítás, 2050-ig pedig megérkezik az elektromos felsővezeték is.
Ma még azonban Bzmottal mennek végig azon a szombati emléktúrán, amelyet a vonal 125. évfordulója alkalmából szerveztek. Egyébként már 1896-ban is számos kérdőjel és anomália merült fel a vasúti szakasz létesítése kapcsán. Rendhagyó volt már a finanszírozása is. Ahogy a Pesti Napló szerkesztője két évvel a start előtt fogalmazott: „a Fonyód–Kaposvári-vasút – mint somogyi levelezőnk írja – sok vajúdás után mégis létesülni fog. E vasutat ugyanis házilag fogják kiépíteni. A Fonyód–Kaposvári-vasút kiépítésének fedezésére 200 darab ötezer forintos részvényt bocsátanak ki törzsrészvények és prioritások helyett; e részvényeket egy szindikátus veszi meg, mely az állami és vármegyei segély felhasználásával kiépíti a vasutat, s az építés költségeiről elszámol”. A beruházás így olcsóbb volt, viszont csúszott egy hónapot: május helyett júniusban adták át, ami, lévén, hogy fürdővonatról beszélünk, „nagy különbség”, ahogy a Pécsi Figyelő újságírója írja. A késedelem okát is kiolvashatjuk az 1896-os lapokból, íme: „A vonal mentén levő berkes helyeken épült hidak és átereszek jó részének újból való felépítésére lesz szükség, miután az alapozás nem elég szilárd. Eme pótmunkálatok még sok költséget és időt fognak igénybe venni.”
*
– Nem tudjuk, mi szükség volt az új beállóra, csak annyi biztos, hogy a régi épületet a vasút nem adta át az önkormányzatnak – ezt már Erzsi néni mondja egyik másik faluban, Várdán. A település Állomás tér nevű részén vagyunk, ahol ma már nincsen állomás. Pontosabban a régi, romos épület még ott áll Erzsi néniékkel szemben, de a felújítás során Várda kapott egy betonszürke beállót, pár száz méterrel lejjebb, bent a teleülésen. – Most a régi itt csúfoskodik, nem értem, ez kinek jó. Adnák oda egy szegény embernek, lenne kinek, higgyék el – mondja, hozzátéve, hogy a polgármesterük, Varga András is szokott a magára hagyott ingatlan miatt reklamálni.
Ahogy a menetrend miatt is panaszkodott a településvezető: a Népszavának nyilatkozott arról a minap, hogy hiába került több várdai lakoshoz közelebb a vasútállomás, ha egyszer az új menetrend miatt sok vonat nem áll meg náluk. Ezért aztán sokan úgy utaznak Kaposvárra, hogy először bemennek Fonyódra, és ott szállnak fel egy vonatra, hogy elmenjenek a somogyi megyeszékhelyre, ami egyébként mindössze tizenöt kilométerre lenne Várdától.
Pontosan ugyanígy közlekedik a pusztaberényi Gesztola Bea kamasz fia is. Ha azzal a vonattal menne, ami még megáll ezen a majorságból lett szellemtanyán, akkor mire beérne Kaposvárra, bezárna a kollégiuma. – És hát egy tizenöt éves gyereknek sétálni Kaposváron, este… hát képzelhetik milyen az – együttérzően bólogatunk az asszony panaszát hallgatva, és inkább nem áruljuk el neki, hogy az üres hodályokat és borostyánnal körbenőtt épületeket látva nekünk itt idéződik fel Tarr Béla nyomasztó filmjeinek és H. P. Lovecraft horrorisztikus novelláinak világa. De hát Bea itt van otthon.
És gyorsan kíváncsivá tesz minket, amikor arról beszél, hogy szerinte lehet, hogy 15 milliárdból felújították ezt a vasútvonalat, de Pusztaberényre szerinte egy forint sem jutott. Kábelkötözővel felerősített táblából, amely szerint Pusztaberény mostantól feltételes megállóhelynek számít, viszont jutott kettő is. Kapott még ez az állomás is egy ugyanolyan szürke beállót, mint Várda, csak itt az új alig egy kőhajításnyira van az immár teljesen kibelezett régi állomásépülettől. Van aztán itt egy fémlépcső is, amely a gyomos talajról vezet a magasított peronra, emellett áll meg a csattogva berobogó Bzmot. Pedig nincs se felszálló, se leszálló, sőt, még a kalauz sem teszi ki a lábát a szerelvényből. Csak kihajol a vonatból, és reflexszerű mozdulattal int, hogy máris roboghatnak tovább Pusztaberény feltételes megállóhelyről.
Ez a cikk a Helyközi Járat keretében valósult meg, ami a Partizán támogatásával jött létre hat magyar szerkesztőség közös projektjeként.
Tarts velünk, szállj fel a Helyközi Járatra! Ha van egy jó sztorid oszd meg velünk és ha teheted támogasd munkánkat, hogy hosszú távon, kiszámíthatóan és magas színvonalon tudjunk dolgozni. Támogatással és ötletekkel kapcsolatban írj nekünk a helykozijarat [at] gmail [dot] com címre.
Ez a cikk a Magyar Hang 2021/42. számában jelent meg október 15-én.
