Bár idestova negyvenöt éve vagyok az újságírói pályán, a szakmámból fakadó örökös küzdelmek ellenére sem hibbantam meg annyira, hogy Ginsberg nyomába szegődve nemzedékem legjobb elméinek bemutatására vállalkozzam. Túlzás lenne – írja Allen Ginsberg amerikai költő legendás verse, az Üvöltés nyitányára („Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban”) utalva Farkas Zoltán. Egy gyűjtő arcképcsarnokából – 13 portré című kötetében ennek megfelelően nem törekszik teljességre, válogatási szempontjai és jellemrajzai egyaránt bevallottan szubjektívek, ami azonban nem jelenti a szakmaiság felfüggesztését, hiszen ahogy a szerző az előszóban jelzi: a könyvben „több az anekdota, mint a leleplezés, ám több a tény, mint a minősítés”. Az élettöredékekből felépített portrék a közel- és félmúlt meghatározó alakjait jelenítik meg, Kádár Jánostól Esterházy Péteren át Matolcsy Györgyig.
Első ránézésre bizarrnak tűnhet a névsor, a tablóként is olvasható kötet azonban hűen követi az elmúlt fél évszázad történelmét, amelynek komplexitása, banalitása és kelet-európai abszurditása legitimálja a szerző választásait. A rádiós, majd tévés, végül hetilapos újságíróként dolgozó Farkas Zoltán akcióközelből élte végig a Kádár-kor utolsó másfél évtizedét, a rendszerváltást követően formálódó új, illetve a 2010 óta írt legújabb valóságot. Az élményanyag feldolgozása pedig egy részleteiben és egészében is működőképes monumentális riport lett, amely a személyesség okán viták sorát indíthatja el, de talán éppen ez a roppant vállalkozás sikerének mércéje.
Precíz újságíróhoz méltón a szerző pontosan kijelöli a témáját. A portrék abban a reményben születtek, hogy a „hőseim és antihőseim párhuzamos pályájából kirajzolódik a kor, amelyben éltünk, felfejthető, hogyan bukdácsoltunk válságról válságra, és az is, hogyan jutottunk el addig a fordulatig, amelynek napjainkban tanúi vagyunk”. A korrajz szándéka egyértelmű, a narráció ugyanakkor újra és újra kiszabadul a szerzői intenció fogságából, és ilyenkor a szöveg különös párbeszédbe elegyedik saját alkotójával, felesel vele, kiegészíti vagy épp ellentmond neki. A töredékesség mellett felmutatva ezzel a visszaemlékezések másik szükségszerű velejáróját, a valóság fikcionalizálását. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy Farkas Zoltán új történelmet költene, csupán arra utal, hogy a múltat a fikciók esetében hagyományosan elfogadott narratív formákba rendezve idézhetjük fel akkor is, ha ragaszkodunk a tényekhez.
A kötet politikumára jellemzően a portrék előbb-utóbb utat találnak az aktuális helyzetig. „Ne kerülgessük, az új uradalmi rendszerről van szó. Sokféle titulust érdemelt eddig is, az autokráciától a vezérelvű demokráciáig, a maffiaállamtól a hibrid rezsimig. (...) Csak olyan gúnyos, röhögtető és megsemmisítő erejű metaforával nem rukkol elő senki, amely után a rendszert már egy pillanatig sem lehet komolyan venni. Pedig ahhoz, hogy megszabaduljunk tőle, szükség volna egy felszabadító erejű varázsigére.”
Kétségkívül sokakat foglalkoztató kérdés, hogy vajon melyikből van több Orbán Viktorban: „a nagy államférfi vagy a balkáni lótolvaj mentalitásából?” – ahogy azt Sárközy Tamás jogászprofesszor portréjában írja Farkas Zoltán. A kötetet mégsem az aktuálpolitika teszi emlékezetessé, hanem az önéletrajziság. A portrék ugyanis szinte tükörként tűnnek fel, amelyekben a szerző – többnyire talán szándéka ellenére – megmutatja magát. Reflexiók kerülnek egymás mellé, és ahogy megfelelő szerkesztéssel apró színes foltokból is összeállhat végül egy arckép, úgy ezek a reflexiók is kiadnak egy portrét. Farkas Zoltánét.
Farkas Zoltán: Egy gyűjtő arcképcsarnokából – 13 portré. Park Könyvkiadó, 2020. 4490 Ft
