Közel egy hétig voltam Kijev környékén, és az első napok gyakori légiriadói után a hét második felére egészen lecsendesedni látszottak a dolgok. Ráadásul az idő is jelentősen felmelegedett, és a hirtelen belobbanó tavaszban élettel teltek meg a főváros utcái – a zsúfolásig telt kávézók, bárok már-már elfeledtették a háborút.
Péntek késő estére szólt a jegyem a lengyel határvárosba, Przemyslbe induló vonatra. Hálókocsit foglaltak nekem a szervezők (egy berlini székhelyű civil szervezet, az N-Ost által szervezett sajtóúton voltam az oroszok által ostromlott országban), és a vonatra szállva feltűnt, amit idefele is láttam: többnyire nők és gyerekek utaztak, a 18-60 közötti férfiakból csak külföldiek voltak a vonaton. Telt ház volt, három hölggyel osztozkodtam a kupén.
Előző éjjel nagyon keveset aludtam, így szinte azonnal álomba merültem, ahogy elkezdtek zakatolni a kerekek. Éjjel arra ébredtem, hogy valahol egy tompa dörrenés van, majd meg kellett kapaszkodnom az ágyamban: a vonat furcsán imbolyogni kezdett, a kerekek szó szerint pattogtak a síneken. Átfutott az agyamon, ha felborulunk, hova esek, de aztán minden lecsendesedett. Az utastársaim mélyen aludtak, a vonat többi részéről sem hallottam sikoltozást vagy egyéb zajokat, ezért komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy csak álmodtam az egészet. Hamar visszaaludtam, de arra még emlékszem, hogy a vonat megállt, és fémkalapáccsal kopogtatták a kerekeket.
Reggel aztán a kalauz mondta el, és később én is olvastam a hírekben, hogy súlyos támadás érte a kritikus infrastruktúrát Hmelnickij város körül. Egy harci drón és egy rakéta is becsapódott, rengeteg ablak betört, összesen 21 ember sérült meg. A mi vonatunkat csak a légnyomás érte el, de annyira erős volt, hogy majdnem kisiklatta – ezért kellett megállnunk, hogy ellenőrizzék a kerekek állapotát. Szerencsénk volt azzal is, hogy hátulról érte a lökés a szerelvényt – ráadásul a vonalat azonnal lezárták, utánunk már csak jókora kerülővel tudtak azon a szakaszon átjönni a nyugatra tartó vonatok. Mi két órás vizsgálódás után folytattuk az utat, mintha mi sem történt volna.
Az utastársaim elég egykedvűen fogadták a hírt – megint szerencsénk volt, nyugtázta egyikük. Én meg azon gondolkodtam: ha kicsit közelebb csapódik be a rakéta, tulajdonképpen észre sem veszem, hogy meghaltam.
