Október 29-én délelőtt, mielőtt Ferenc pápa fogadta Joe Bident, egyes amerikai püspökök komoly kritikát fogalmaztak meg a Twitteren a találkozással kapcsolatosan: „Félek, hogy az egyház elvesztette prófétai hangját. Hol vannak a Keresztelő Szent Jánosok, akik szembeszegülnek korunk Heródeseivel?” „Imádkozzatok velem az Egyházért…, hogy hű maradjon és tiszta, amikor védi az eucharisztia szentségét, és óvja azon katolikus politikusok lelkét, akik súlyosan sértik az erkölcsi törvényeket.” „Imádkozzunk, hogy megbánják bűneiket mindazok, akik támogatják a meg nem született gyermekek megölését” – hangoztak a legszókimondóbb mondatok az ellen, hogy a pápa fogadja az Egyesült Államok „pro-choice” (a kérdésben választáspárti) nézetű elnökét: aki úgy járul szentáldozáshoz, hogy közben támogatja az abortuszt lehetővé tevő törvényeket. Pedig „az Egyházi Törvénykönyv szerint az eucharisztia vételét meg kell tagadni azoktól a katolikus politikusoktól, akik támogatják a legális abortuszt”.
Érthető tehát, hogy amikor Biden a találkozó után értékelte az 55 percesre tervezett, de 75 percesre nyúlt beszélgetést, az újságírókat szinte legjobban foglalkoztató kérdés a következő volt: esett-e szó az abortuszról. Biden válaszában „előreszaladt”, s az újságírók kérdésének ki nem mondott második részére válaszolt: „a pápa örült, hogy jó katolikus vagyok, s hogy továbbra is járulhatok szentáldozáshoz”. Az is érthető volt viszont, hogy ezek után az ügy miatt leginkább forrongó konzervatív amerikai katolikusok körében felmerült a kérdés: vajon miért mondta a pápa azt, amit Biden állít? Elárulta az egyik legalapvetőbb keresztény értéket? Vagy csak diplomáciai taktikázásnak vagyunk a tanúi a részéről?
Joe Biden leteszi hivatali esküjét John Roberts, a legfelsõbb bíróság elnöke elõtt a törvényhozás washingtoni épületének, a Capitoliumnak a nyugati homlokzatánál tartott beiktatási ünnepségen 2021. január 20-án (Fotó: MTI/AP/Pool/Saul Loeb)
Utóbbi vélekedést látszik megerősíteni az a tény is, hogy november 17-én az amerikai püspöki kar 222 igennel, 8 ellenszavazattal, három tartózkodással – a Vatikán nem kis mértékű nyomására – olyan szövegezéssel fogadta el a fél éve tárgyalás alatt lévő, az eucharisztia terjesztéséről szóló dokumentumot, amely – egyesek terveivel ellentétben – nem említi név szerint az amerikai elnököt, hanem csak általában jegyzi meg: a püspököknek joguk van ahhoz, hogy eldöntsék, engedik-e szentáldozáshoz járulni azokat a katolikus politikusokat, akiknek a politikai tevékenysége ellentmond a katolikus egyház elveinek. (Washington D.C. érseke pedig máris nyilatkozott, hogy Biden továbbra is járulhat szentáldozáshoz.)
Nos, a pápát nem nagyon lehet azzal vádolni, hogy ne tenné világossá az álláspontját hit és erkölcsbeli kérdésekben, sőt azon túl is. Ebben az ügyben is világossá tette, mit gondol: hogy az abortusz gyilkosság és halálos bűn. Biden pedig egyértelműen elfogadja a katolikus egyház álláspontját az abortusszal kapcsolatosan, ugyanakkor nem gondolja, hogy helyes lenne azt átültetni az állam jogrendjébe.
De akkor miért nem foglal egyértelműen állást a pápa és az amerikai püspöki kar Biden magatartásával kapcsolatosan? Miért mondta a pápa Bidennek, hogy jó keresztény, s járulhat továbbra is nyugodtan szentáldozáshoz, ha az abortuszt támogatja? Miért nem mondta meg neki egyértelműen, hogy amit tesz, az bűn, s halálos bűnnel nem járulhatna szentáldozáshoz? Bort iszik és vizet prédikál? Vagy csak taktikázik a pápa, mert nem meri megmondani az elnöknek, amit gondol valójában? – Az Evangéliumban ráadásul azt olvassuk: „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem”. Márpedig ez az állásfoglalás inkább arra az igazi diplomatáról szóló viccre emlékeztet, miszerint ha egy diplomata azt mondja: igen, az azt jelenti, talán, ha azt mondja: talán, az azt jelenti, nem, s ha azt mondja: nem, akkor nem igazi diplomata. Akkor most a pápa mégsem igazi keresztény, hanem inkább igazi diplomata?
Mit gondolhatunk, hogyan kell értelmeznünk a fenti eseményeket? Nos lássuk a tényeket, hátha azok többet is elárulnak nekünk! Tény, hogy ha az amerikai püspöki kar a Vatikán engedélyével elfogadna egy olyan dokumentumot, ami az amerikai elnök szentségekhez járulását megtiltaná, az komoly diplomáciai konfliktusokat okozna. Ezért jogos lehet az államok között kommunikáció, a „diplomácia nyelvén” értelmeznünk az eseményeket. A diplomáciában ugyanis azt keressük, ami összeköt, ami közös, s csak utalunk arra, amit mi másként gondolunk. Csak a legvégső esetben konfrontálódunk – vagy még akkor sem.
A püspöki kar dokumentumának a célja eredetileg az volt, hogy stratégiát alkosson arra, hogyan lehet a híveket visszavezetni az eucharisztia gyakoribb vételéhez, s ehhez kapcsolódott később néhány püspök részéről az a kezdeményezés, hogy Bidenből kiindulva hozzanak egyértelmű állásfoglalást azon politikusoknak a szentségekhez járulásával kapcsolatosan, akik, mint Biden is, támogatják nyíltan az egyház tanításával szemben álló törvények elfogadását. (Az egész ügy előzménye, hogy az elnöktől 2019-es kampányútja során Dél-Karolinában egy pap megtagadta az eucharisztia kiszolgáltatását.) Az a tény tehát, hogy a dokumentum szövegezéséről való döntést még júniusban nagy többséggel megszavazta az amerikai püspökök nagy része, egyértelmű győzelem volt azok számára, akik Biden és a többi „pro-choice” politikus elítélését tűzték ki célul.
A Vatikán nagykövete, a nuncius pedig a fentiekben kifejtett diplomatikus módszer jegyében járt el, amikor igyekezett csökkenteni a konfrontációt, s már az amerikai püspöki kar június 16-i nyitóülésen arról beszélt, hogy a legfontosabb az egység (húszszor mondta ki az egység szót), s hogy az amerikai püspököknek nem kell semmi újat kitalálniuk, hiszen elég, ha újrakezdenek mindent Jézustól. A Vatikán Hittani Kongregációjának prefektusa, Ladaria bíboros ugyanezt az elvárást fogalmazta meg az Amerikai Püspöki Konferencia számára.
S igaz ugyan, hogy a dokumentumot kétharmados többséggel kellett elfogadni (márpedig a keményvonalas püspökök nem érték el a kétharmadot), s érvényességéhez pedig meg kell kapnia a Vatikán jóváhagyását is (tehát nem tehették volna meg a püspökök, hogy a Vatikán álláspontjának meg nem felelő dokumentumot fogadjanak el), ugyanakkor a Vatikánnak valóban nem állt érdekében, hogy diplomáciai konfliktust robbantson ki Biden nevének esetleges konkrét említésével.
Másrészről azt is világosan kell látni, hogy a pápa és az elnök vatikáni találkozója nem egy hívő és egy lelkipásztor, hanem két államfő találkozója volt: tehát itt is jogos lehet a diplomácia nyelvén értelmeznünk az eseményeket, olvasnunk a sorok között. Amikor ugyanis az az újságírói kérdés elhangzott, hogy esett-e a találkozón szó az abortuszról, az elnök nem mondta, hogy nem esett szó, az elnök nem válaszolt erre a kérdésre, kikerülte a választ. Márpedig a politikában ez a tipikus esete annak, hogyan kell elkerülni, hogy ne mondjunk igazat, s mégis úgy tűnjön, mintha a kérdésre válaszolnánk. A másik oldalról viszont a Vatikán szóvivője nem erősítette meg az elnök szavait: tehát még azt sem tudjuk, valóban úgy hangzottak-e el a pápának tulajdonított mondatok, ahogy Biden idézte azokat. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is szokása a Vatikánnak a pápai találkozók után érdemben kommentálni az elhangzottakat, azt viszont a Vatikán kiemelte: szokatlanul hosszan beszélgettek, mintegy kétszer olyan hosszan, mint amennyit a pápa egy-egy államfővel beszélgetni szokott. S a diplomácia nyelvén ennek a kommentárnak is jelentése van: „a majdnem kétszer olyan hosszú idő majdnem kétszer akkor megbecsülést jelent vendége számára a pápa részéről” – ezt akarhatták sugallni a fenti mondattal.
A Vatikán sajtószolgálata a találkozó előtt néhány nappal módosította a közvetítés protokollját: a beszélgetést nem közvetítették, s nem lehetett jelen független sajtószolgálat sem. A találkozóról a Vatikán által készített filmes anyagot tették csupán közzé utólag. De vajon miért állt a Vatikán érdekében, hogy a találkozóról ne kerülhessen ki semmilyen plusz információ azon felül, amit a Vatikáni Sajtószolgálat jónak ítélt? – Lehet, hogy mégis volt szó az abortusz kérdéséről? (Jó okunk van ezt feltételezni.) – Ahogy ezt Biden sem cáfolta. Egy kicsit kontextuson kívülinek tűnik Biden reakciója az újságírói kérdésre, vagy talán túlreagáltnak. Nem valószínű, hogy Ferenc pápa ne mondta volna ki valójában a fenti mondatokat, ugyanakkor nem tudjuk – s a Vatikán (esetleg az amerikai kormány kérésének eleget téve) nem is akarta, hogy tudjuk –, hogy milyen kontextusban hangzott el. De azt nagyjából biztosnak vehetjük tehát, hogy a pápa valóban kimondta ezeket a mondatokat.
Ezt az értelmezést látszik alátámasztani az a tény is, hogy az elnök a római látogatás alkalmával a pápa egyházmegyéjében, Rómában vett részt misén és járult szentáldozáshoz, s a pápa – aki nyilván tudta, hogy Biden erre készül –, nem utasította (bár megtehette volna) a saját egyházmegyéjében miséző papot, hogy ne szolgáltassa ki a szentséget az elnöknek.
Visszatérve az Egyesült Államokba, s az amerikai püspöki kar elfogadás előtt álló dokumentumára, a római találkozó után három héttel, a dokumentumról való zárószavazás előtt két nappal a Vatikán Egyesült Államokba akkreditált nagykövete, Christophe Pierre nuncius a püspökök előtt megismételte nyáron elhangzott iránymutatását, amikor egységre intett, óvta a püspöki kart az amerikai elnök elítélésétől: most ismét egységre intette, s a megosztottságtól óvta őket. A Vatikán célja pedig teljesült: a dokumentum korábbi verziójában az szerepelt ugyanis, hogy „a katolikus politikusoknak az egyház tanítását kell képviselniük a közjó szolgálatában”; ehelyett bekerült egy kevésbé konfrontatív mondat, s nem említették benne az elnököt sem. Diplomáciai bonyodalom tehát emiatt sem alakult ki.
Ezek szerint diplomáciai eljárás történt? Diplomáciai megoldás született egy gyakorlati-dogmatikai-erkölcstani ügyben? – Mielőtt a kérdésre válaszolnánk, szakadjunk el a fenti dichotomikus értelmezési keretektől. Van ugyanis az eseményeknek – az erkölcstani-dogmatikain és a diplomáciain túl – egy harmadik aspektusa is, amely szokatlan ugyan államfők között, még talán akkor is, ha a pápáról van szó, ám Ferenc pápa esetén ez sem tűnik annak: a lelkipásztori aspektus. Hiszen a pápa korábban, Szlovákiából hazaúton újságírói kérdésre válaszolva azt nyilatkozta, hogy bár nem tanulmányozta a kérdést, ám ő nem tagadná meg senkitől az eucharisztiát. Továbbá azt is mondta, hogy nem ért egyet az amerikai püspökökkel, amiért szerinte nem lelkipásztori, hanem politikai kérdésként kezeltek a témát. Szerinte ugyanis a püspököknek az abortuszt támogató katolikus politikusokkal „megértően és finoman” kell bánni.
S igaza volt, amikor ezt mondta, mivel még júniusban a Képviselőház 60 demokrata képviselője fejezte ki nemtetszését az ellen, hogy „egyes püspökök az eucharisztiát fegyverként akarják használni”. Márpedig lelkipásztorkodás szempontjából valóban nem a legcélravezetőbb, ha valaki az eucharisztiát fegyverként használja.
S az is fontos lelkipásztori, pasztorális szempont, hogy az amerikai katolikusok 55 százaléka szerint az abortusznak legálisnak kell lennie (a teljes népesség körében mért eredmény pedig csak néhány százalékkal haladja ezt meg: ott 59 százalék az eredmény).
Úgy tűnik tehát, olyan megoldás is van, hogy kettéválasztjuk a problémát: a pápa állást foglalt az abortusz kérdésében, de nem ítéli el, s nem zárja ki a szentségekből azt, aki másként gondolkodik. Lehet, ő is emlékszik Szent Ágoston híres mondatára, miszerint több legyet lehet fogni egy csepp mézzel, mint egy hordó ecettel? – Ez lenne a lelkipásztori szempont: nem fegyverként kell használni a szentáldozást, hanem a szelíd meggyőzés eszközével kell élni. Nem kényszeríteni kell az embereket, hanem meggyőzni az igazságról. Nem elítélni, hanem a szeretettel példát mutatva megnyerni őket.
S valóban láttunk már ilyent Ferenc pápánál, amikor a melegekkel kapcsolatosan fogalmazott így: „ha valaki meleg, de jóakaratú és keresi Istent, ki vagyok én, hogy elítéljem?” Érdekes módon – vagy talán nem is véletlenül – jelen helyzetben az ügy diplomáciai és pasztorális megoldása egybeesett. Nem árulta el Ferenc pápa a kereszténységet, de nem is lett csupán „jó diplomatává”.
A vatikáni diplomácia biztosra ment: nem lett botrány (Magyarországra el sem jutott az elfogadott dokumentum híre), nem lett „megtiltva” az amerikai elnöknek sem az eucharisztia vétele. Ferenc pápa – és az ő nyomására az amerikai püspökök dokumentuma is – inkább csak azt kereste, ami összeköt: állásfoglalásában egyértelmű, hozzáállásában ugyanakkor megértő. Ferenc pápa Krisztusa ugyanis nem az ítélkező, hanem az elfogadó Krisztus, aki nem megöli, hanem meghívja a bűnösöket Isten országába. Úgy is fogalmazhatnánk – aktualizálva Ferenc pápának egy hasonlóan vitatott kérdésben tett kijelentését: „ha valaki abortuszpárti, de jóakaratú és keresi Istent, ki vagyok én, hogy elítéljem őt?”
A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója, egyetemi oktató, volt madridi nagykövet, klasszika filológus, teológus, vallástörténész
