Október 10-étől vetítik a mozik a Luciano Pavarotti életéről készült, Ron Howard rendezte dokumentumfilmet. Archív felvételeken elevenedik meg a 2007-ben elhunyt operaénekes barátsága Diana hercegnővel, José Carreras-szal és Placido Domingóval, ahogy megszólal Bono és az élete végén a boldogságot számára megadó feleség, Nicoletta Mantovani is. Azért kijutott a nehézségekből is: a kétezres évek elején kisebb vihart kavart a 34 évvel fiatalabb nővel való kapcsolat. Mantovani viszont kitartott, gyerekük is született, és az egyik fő segítője volt a Pavarottiról filmező Howardnak. A 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválra érkező Mantovanit többek között arról kérdeztük, mit szólna egy a férje életét bemutató játékfilmhez.
– Ron Howard beszélt arról az Independentnek, hogy hiphop-sztárokkal bőven ellátott korunkban Pavarotti is valószínűleg Jay-Z-vel vagy Kendrick Lamarral működne együtt. Ön is így látja?
– Könnyen meglehet. Luciano rendkívül nyitott ember volt, imádott új tehetségeket felfedezni. Számára csak ez volt az érdekes, a tehetség kérdése. És szerette a hasonló kihívásokat. Soha nem a műfaji besorolást nézte a zenében, nem ez volt számára az elsődleges. Csak az, hogy valami jó vagy sem. Nagyon nyitott volt, ahogy a Bonóval közös munkája is mutatta.
– Viszont sokan támadták is azért, mert úgy vélték, nem ragaszkodik kellőképp a műfaj hagyományaihoz, túlságosan enged a populáris műfajok csábításának. A filmből pedig kiderül, hogy olykor azért a szívére vette ezeket a kritikákat.
– Számára a legfontosabb az volt, hogy minél több emberhez juttassa el az operát. Ennek során pedig időnként felbosszantott olyanokat, akiknek az opera volt az első, és nem viseltek el semmit, ami azon túlterjeszkedik. Luciano mindig azt mondta nekem, hogy az operának mindenkihez kellene szólnia, kultúrától és nemzetiségtől függetlenül. Ha ahhoz támadt kedve, hát Verdi Requiemét énekelte, esetleg később a Toscát, még ha mások nem is voltak elsőre meggyőződve róla, hogy ez jó ötlet. Mert féltek tőle, hogy ahhoz csend kellene, átszellemültség, nem épp popcorn-zörgés és szűnni nem akaró zsivaj. Ahogy attól is, hogy a vége felé lesznek, akik majd azt mondják, nem olyan tökéletes már, mint egykor. De Luciano azt mondta: higgyétek el, meg fogja őket érinteni. És úgy is történt.
– Érzékeny ember volt?
– Mindig nagy elvárásokat támasztott maga elé, ezekhez igyekezett ragaszkodni, ami olykor azzal járt, hogy csalódnia kellett. Ezt viselhette nehezen, de nem az állt mögötte, hogy gyenge ember lett volna.
– Hogy fogadta azt a felfokozott érdeklődést, ami körülvette őt?
– Tudja, száméra ez könnyebb volt a múltja miatt. A világháború alatt volt gyerek, nem kevés nehézségen kellett átmennie. Sokszor felmerült akkor benne és családjában, hogy mi van, ha nem élik túl az egészet. Később egy betegség is majdnem elvitte őt. Akkor azt mondta, hogy innentől bármi lesz, élvezni fogja az életét örökké. Ezt a derűjét őrizte, bármi volt is, és így a felfokozott rajongást is könnyen viselte. Csak élvezte az egészet.
– Milyennek találja Ron Howard filmjét? Milyen kép rajzolódik ki belőle a férjéről?
– Ron Howard nagyszerű munkát végzett. Ő is fontos utazáson ment keresztül a film érdekében. Sok munkát belefektetett, hogy megmutassa Lucianót, számos interjút készített hozzá közel álló emberekkel. Számomra is nagy meglepetéseket okozva, hogyan emlékeznek egyesek a férjemre. Régi emlékeket, a fiatalkori Lucianót megidézve, akit még nem ismerhettem, és aki bizonyos szempontból egy másik ember volt.
– Howard érdeklődése előtt viszont a család még elutasította, hogy film készüljön Pavarottiról. Miért?
– Akkor nem dokumentumfilmről volt szó, hanem játékfilmről, ami számomra is egy ellentmondásos dolog lenne. Nem hiszem, hogy bárki is hitelesen tudná eljátszani Lucianót. Olyan karizmával rendelkezett ő, akkora hatással volt az emberekre!
– Ez igaz lehet Freddie Mercury-ra és Elton Johnra is, de mégis akadtak, akik többé-kevésbé hitelesen meg tudták formálni őket.
– Igaz, az ő esetükben meghozták ezt a döntést, bevállalták a játékfilmet. De én ódzkodnék tőle. Persze, ki tudja, lehet, hogy valaki egyszer képes lenne rá. Ha lenne egy Jack Nicholson-jellegű színész, olyan karizmával, amivel ő rendelkezik, azt nyilván én is elismerném. De hát a fiatal Lucianót nyilván ő sem tudná eljátszani.
– És hogyan viselte ön a férje körüli felhajtást?
– Ó, nekünk nagyon-nagyon hétköznapi életünk volt. A konyhában és a nappaliban ő nem Luciano, a sztár volt, ez csak természetes. Kártyáztunk, filmet néztünk, jókat ettünk, igen természetesen éltünk. Együtt is nőttünk fel bizonyos értelemben, még ha sokkal fiatalabb is voltam, és sokan úgy gondolták, mint ha valami tanárfiguraként lenne mellettem. De mindketten tanultunk egymástól. Én is sokat tőle, még ha ő nem is a nagy beszédek embere volt, inkább tette, amit jónak érzett.
Korrekt iparosmunka
Egyre kevésbé lőhetünk mellé, ha egy-egy újabb Ron Howard-filmtől azt várjuk, hogy korrekt iparosmunka lesz. Nem volt ez mindig így, az Oscar-díjas rendező letett már olyan filmeket az asztalra, mint a Lapzárta, az ED TV, az Egy csodálatos elme, vagy talán legismertebb munkája, A Da Vinci-Kód. Ezeket lehetett lehengerlő drámának látni, esetleg szívből gyűlölni, de nehéz volt elkerülni, hogy hatást váltson ki belőlünk.
Újabban viszont arra megy rá a filmes, hogy kellemesen szürke produkciókat tegyen le az asztalra, amik úgy mennek el mellettünk, mintha ott sem lettek volna. Igaz volt ez a Solo-rendezésére is (ó, pedig miket művelhetett volna ott Phil Lord és Christopher Miller, ha hagyják nekik!), Pavarotti-dokumentumfilmjéről pedig ugyancsak elmondható. Adott egy fantasztikus énekes, az opera világsztárja, akinek nevét ismeri mindenki, és akitől egy-két dalt azért a többség biztosan hallott már. Nem ismeretlen számunkra A Három Tenor elnevezés sem, tudjuk, hogy dolgozott Bonóékkal is, jellegzetesen derűs mosolyát pedig kép nélkül is könnyen magunk elé tudjuk idézni.
De mi újat, hovatovább rendkívülit tudunk meg Pavarottiról az életét bemutató új dokumentumfilmből? Hogy magánélete erősen foglalkoztatta a közt? Vagy hogy milyen jól ment neki a magas cé? Esetleg jótékonysági missziója? A korábban a Beatlesről is dokumentumfilmet készítő Howard nem nagyon lepi meg a nézőt, nem fog szenvedélyes vitákat generálni, mint mondjuk a Leaving Neverland. Viszont készült egy korrekt, kedves film, ami helyenként nem kendőzi el a nehézségeket, Pavarottit ért kritikákat sem, és informatívan tárja elénk a legenda életét.
És meg is szólal mindenki volt feleségtől zenésztárson át az élete vége felé a boldogságát jelentő Nicoletta Mantovaniig. De hát Ron Howardtól azért el is várjuk, hogy meg tudjon szólaltatni Bono kaliberű sztárokat. Olyan ez, mint hogy a film szerint Pavarotti hosszan üldözte a U2 frontemberét a közös fellépésért. Jó sztori, de valahogy azért nem gondolnánk, hogy épp neki ne ment volna könnyen a kapcsolatfelvétel.
Láthatunk továbbá exkluzív családi felvételeket, és felidéződik a barátság olyanokkal is, mint a tragikus sorsú Diana hercegnő. Külön öröm lehet számunkra viszont látni Pavarotti magyar származású impresszárióját, a 2004-ben elhunyt Rudas Tibort. Pavarotti-rajongóknak kötelező néznivaló a film, és másoknak is érdekes lehet, de különösebb izgalmakra vagy formabontásra nem érdemes számítani.
