Minden nő a legtöbbször olyan helyzetben van, amilyenről elhiszi, hogy megérdemli – többek között erről beszélt lapunknak adott interjújában Ráskó Eszter humorista. Megkérdeztük arról is, miért lett pszichológus, milyen tanácsokat kapott a kommentelőktől, miután megszületett a gyereke, és hogy miért a „-né”k utálják őt igazán.
– Mivel foglalkozik most, hogyan telnek a mindennapjai, mióta megszületett a gyerek?
– Meglepően jól. Egészen más jellegű életet élek, mint ezelőtt bármikor. Nem erre számítottam, amikor bárki arról beszélt, hogy milyen is a gyermekágyi szakasz. Teljesen más érzéseim vannak, és a világ is másnak látszik. Kicsit jobban bezárkóztam – úgy érzem, ez egy intimebb időszak –, de úgy gondolom nagyon szerencsés vagyok, hogy mindez egyáltalán megadatott nekem. Ahhoz képest, hogy mindig százhúsz százalékon pörögtem, dolgoztam, ez egy nagyon nyugis időszak. Lekerült rólam rengeteg nyomás és így utólag látom csak, hogy kismamaként mennyire túlhajtottam magam.
– Mennyire?
– Alapvetően napközben egy cégnek voltam a HR-vezetője, esténként meg felléptem. A tavalyi évem elég brutális volt ebből a szempontból: egészen 9 hónapos kismama koromig róttam az utakat, mentem vidékre Kovács András Péterrel. Még 38 hetesen is felléptem egy jótékonysági esten. Na, mondjuk az már nem volt ilyen elegáns: annyira izzadtam, hogy a közönség már inkább sajnált, mint hogy nevetett volna. Az volt az utolsó fellépésem a szülés előtt, és talán azt már nem kellett volna elvállalni, mert utána romlott el a vérnyomásom. De nem tudtam volna másként csinálni, akkor azt éreztem, erre van szükségem. Azért van az emberben egyfajta szorongás, amikor van egy induló karrierje, és közben teherbe esik. Ki tudja, miután visszatér, mi marad belőle. De szerencsére nem volt a munkámra negatív hatással, sőt! Humoristaként egy teljesen új úton indultam el, pedig nagyon rettegtem attól, hogy ezzel majd lekerülök a térképről.
– A terhességét dokumentálta is és feltette a Youtube-ra, így született meg a Matrjoska vlog. Az oda feltett fotózás azért elég emlékezetes volt.
– Amikor már tényleg annyira terhes voltam, hogy mozdulni se tudtam, akkor is ment a hülyeség: csináltunk például gipszlenyomatot a hasamról. Érdekes, mert nem a terhesek néztek legnagyobb számban, hanem a fiatalok, és nagyon sok férfinézőm is van. Meglepően szép számban érkeztek olyan kommentek is, hogy „Sem terhes, sem nő nem vagy, de imádom ezt a vlogot!”
– Összességében pozitív visszajelzéseket kap?
– Eddig nagyon jófejek voltak az emberek, de most betettem a gyereket is a videóba, és megjelentek a nagy tanácsadók. Ilyeneket írtak: „Hogy tartod azt a gyereket? Látszik, hogy nincs elég közel.” Meg: „Miért nem szoptatod? Látszik rajta, hogy cicire akar menni.” Az én agyamban meg csak az futott át, hogy itt van a szobában rajtam kívül két férfi, plusz nézi több ezer ember, majd biztos itt fogok szoptatni ebben a tizenöt perces videóban. Mi a bajod? Miért nem tudsz megnyugodni, haver?
– Maga a tény, hogy a gyerek is benne van a videóban, nem váltott ki felháborodást?
– Igazából nem látszik az arca sehol. Erre nagyon odafigyelek, másrészt a nevét sem tudják. Nem akarom, hogy az én hátamon kapaszkodjon fel, ugye. Azt gondolom, hogy ennyi még belefér, és ha valaki ennek ellenére is felismeri, annak jár a hangszóró! Egy csomó embert ismerek, aki vállalta a gyerekét a médiában. Én úgy vagyok vele, hogy mindenki azt tegye, ami ösztönösen jó érzés neki, én nem fogok senki felett pálcát törni. Bennem nem voltak ilyen érzések, amikor megszületett azt éreztem, hogy nem akarom kitenni őt a nyilvánosságnak. Sohasem akartam celebritás lenni. Reklámokat is csak elvétve vállalok, ha tényleg tetszik a koncepció. Nincs olyan, hogy instaposztban mosolygok a fogfehérítővel a számban. De sok mindennel kerestek már meg.
– Mi mindennel?
– Kedvencem a fogyasztószer volt eddig. De kértek már fel pelenka promotálására is. Szerencsére a humoristák abban az áldásos szituációban vannak, hogy pénzt keresnek azzal, amit csinálnak, nekem nem a termékmegjelenítés biztosítja a megélhetésemet. Nyilván kell a marketing meg a reklám, de nem vagyok sem Insta-influencer, sem celeb. Szerintem amúgy rendkívül nehéz lehet – én még a posztolásra is nehezen veszem rá magam.
– A vlog miatt kapcsolatba került terhes nőkkel vagy olyanokkal, akik már anyukák. Miről számoltak be?
– Optimizmussal vagy szarkazmussal telve meséltek a nehézségeikről. Erős nőkkel szoktam általában találkozni, ők is keresnek meg. Nekik nagyobb élményt ad az előadásom vagy a vlogom, mert nem vagyok egy klasszikus női karakter, és hozok magammal bizonyos – jelenleg sajnos még androgünnek számító – karaktervonásokat azzal, hogy dolgozom, karrierista vagyok és vállalom a testemet, önmagamat. Nem akarok jó színben feltűnni mindenáron. Nekem az őszinteség és a hitelesség a legfontosabb.
– Milyen helyzetben vannak ön szerint itthon a nők?
– Szerintem minden nő a legtöbbször olyan helyzetben van, amilyenről elhiszi, hogy megérdemli. Egy csomó dolog azon múlik, hogy mit hiszel el, mi jár neked. Ez egy nagyon összetett téma, nem szabad általánosítani, de én tényleg azt érzem, hogy az önértékeléssel, önismerettel és az önbizalommal kapcsolatos rutinunk nagyon gyatra, és a legtöbben csak a húszas éveik végén kezdenek el igazán foglalkozni magukkal. Arra is szükség van, hogy kiállj magadért vagy változtass az életeden, ha éppen nem jó az irány.
– Mit tervez a jövőben? Lesznek újabb videók, esetleg Matrjoska-találkozó?
– Most az önálló estemmel fogom járni az országot. Találkozót talán egyet-kettőt, de Matrjoska-videót még jó néhányat tervezek, csak nagyon nehéz összehozni. Egyrészt kijöttem a ritmusból, másrészt a fellépésen meg a gyereken kívül nem nagyon marad már plusz időm és energiám.
– Volt már korábban önálló estje?
– Nem, ez az első. Úgy érzem magam, mint az a nő, aki lefutotta Usain Boltot, miután visszajött a szülési szabadságról. Annyira érzem azt a nőt! 10 hónapja szült, és most megdöntötte a világcsúcsot. Egy olyan nő, akinek ambíciói vannak, úgy érzi, hogy nem maradhat ki semmiből.
– Hogyan szokott készülni a fellépésekre?
– Fürödni szoktam. Most röhögsz rajta, de tényleg így van. Lemosom magamról a napot, akárhol is voltam. Régebben szertartásszerűen cigiztem, de az most nyilván nem opció. Aztán felöltözöm és mint a harcosok, kisminkelem magam, átállok fellépő Eszter üzemmódba.
– Pszichológiából diplomázott. Miért épp abból?
– Semmi máshoz nem értettem, és nem is érdekelt semmi más. Csak az emberek meg a kapcsolati dinamikák és az, hogy mi befolyásolja őket a döntésben, hogyan nyeri el valaki a végső karakterét, mi teszi a jót jóvá, a gonoszt gonosszá. Fiatalabb koromban szerettem tanácsot adni embereknek. Persze rengetegszer van, hogy valakinek nem tanácsra, hanem inkább arra van szüksége, hogy meghallgassák. De gyerekként ezt nem tudod, csak az érettség egy bizonyos pontján döbbensz rá arra: „Jól van haver, nyugodjál meg! Nem te vagy az ügyeletes megmondó ember.” Én nagyon sokáig azt éreztem, hogy ha nem is a legbölcsebb, de a legerősebb vagyok a közegemben, mert ahogy a méreteimből adódóan kezeltek, az mindig egy ilyen jellegű visszacsatolást adott. Azóta aztán már szélesebb spektrumban látom, hogyan is működik a világ, na meg benne én. Ebben segített nyilván a pszichológia is, meg azért az utóbbi hat évem intenzív volt önismereti szempontból.
– Miért?
– A húszas éveimben meg voltam róla győződve, hogy ezek lesznek életem legjobb évei. De ebben a korban rengeteg bizonytalansággal találkozik az ember. Régen ezt tinédzserként élted át, és a húszas évek voltak az aranyévek, amikor már sínen voltál. Miután megcsináltam a diplomát, elmentem dolgozni HR-esként nagy cégekhez, közben fixálódott az életem a munkahely/párkapcsolat/szabadidő háromszögében, eseménytelenül pörögtek az évek. Ott álltam huszonhét évesen az erkélyen cigizve, és csak arra tudtam gondolni, hogy nem szólhat csak ennyiről az életem, mert ez így nagyon kevés! Aztán elmentem egy tehetségkutatóra, azzal a gondolattal, hogy most már valaminek történnie kell. De nem hagytam ott a HR-t, mert a kollégák meg a közeg nagyon a szívemhez nőtt, a munka meg teljesen más jellegű igénybevétel volt, jól megfért az esti fellépések mellett.
– De nem csak ezen az egy tehetségkutatón volt.
– Igen, voltam egyen a Godot Dumaszínházban is. Megnyertem, de akkor kihátráltam belőle, mert megijedtem. Az volt a fejemben, hogy tönkre fogja tenni a pszichológusi karrieremet. De a barátaim tudták, hogy nem hagy nyugodni az egész. Az egyikük elküldte nekem a Comedy Central felhívását, én meg jelentkeztem rá.
– Mostanában miről beszél a színpadon?
– Amik az életem kapcsán aktuálisak – a szexuális habitussal kapcsolatos témák ennek oszlopos részei. Nyilván beszélek a terhességemről is. Az első önálló est egy nagy mérföldkő számomra, és olyanra szeretném megcsinálni, hogy amikor majd lemegy a tévében, azt mondhassam rá, hogy na ez igen! Ebbe beletettem mindent, amit bele lehetett. Azért ez hiába egy könnyed műfaj, van benne munka.
– Szokott közéleti, politikai eseményekre is reflektálni?
– Hál’ Istennek mostanában elég nagyokat mennek a közszereplőink. A Borkai-ügyet nagyon nehéz nem elővenni, azon általában nagyon szoktak röhögni. A Wittinghoff-féle botrányról szóló gegem is hasonlóan nagy sikert aratott.
– A szexet elsőként említette.
– Azt érzem, hogy ez az élet sava-borsa. Eljátszhatjuk, hogy nem vagyunk durván szexcentrikusak, de ez nem így van. Úgy gondolom, hogy sok olyan dolog van, amiről senki nem beszélt még nőként itthon. A szex szerintem egy alapdolog, amivel foglalkozni kell. Pont azért, mert már ezerszer hallottuk, hogy kinek milyen a felesége vagy a házassága. De a női perspektívát senki sem mutatja meg... Én egy elég szabados előadó vagyok, és vannak olyan konzervatív idősebb férfiak, akiknek ettől durva diszkomfortérzetük támad. De nem ők utálnak igazán, hanem a „-nék”, Jánosnék, Zoltánnék, Istvánnék. Vélhetőleg azért, mert mindent képviselek, amit ők nem. Egy olyan világban nőttek fel, ahol az volt az elvárt, hogy a nőnek titokban kellett tartania a gondolatait, érzéseit és az egész lényét, mert „nem illik így viselkedni!”
– Azért itthon egyelőre kevés a női humorista. Ön szerint mi ennek az oka?
– Ezt már mindenki megkérdezte tőlem, de senkinek nem tudom megmondani, hogy hol vannak a többiek. Elzártam az útjukat a barlangban, mert egyedül én akartam ezt csinálni. Majd előkerülnek. Biztos vagyok benne, hogy idővel ez is meg fog történni. Addig elborzasztom őket az egésztől, így legalább lesz mit megjavítani. Meg azért ez egy nagyon rizikós műfaj. Én mindenhez adom az arcom – rosszhoz, jóhoz is. Emellett rengeteget kell küzdeni. Ezt csak azok tudják csinálni, akik mániákusan akarják. Szerintem nem a képesség maga a nagy kunszt, hanem az elköteleződés az, ami nehéz. Amikor kiválasztott a Dumaszínház, hogy akarnak velem dolgozni, kérdeztem, hogy mennyi idő lesz, amíg „befutok”. Mondták, hogy három év. És azért ezt meghallani… Semmit nem csináltam az iskolán kívül az életemben három évig. De így utólag olyan, mintha három nap lett volna.
