A Halálcsillag megépítéséhez a jelenlegi kitermelési ráta alapján 830 ezer évig kellene vasércet bányásznunk, míg ha a Roxfortba vennének fel bennünket, kőkemény iskolai szelekcióval kerülnénk szembe. Nyilván vannak, akik az efféle szórakoztató információmorzsákért esnek neki a Tóth Csaba, Filippov Gábor és Nagy Ádám által közösen szerkesztett kötetnek, a Párhuzamos univerzumoknak. Amibe nemcsak ők írtak, egy sor tudományterület képviselője állt össze, hogy a science fiction műfajmegjelölésből az elő- és utótag egymáshoz való viszonyát tanulmányozza.
Filippovnak sokan elsősorban politikai elemzéseit ismerik, különösképpen a hibrid rezsimről szólót, ami különösen érzékenyen érintett egyes kormánypárti politikusokat is. A politológus emellett olyan könyveket is szerkesztett, mint Anna Politkovszkajától az Orosz napló, illetve korábban dolgozott parlamenti szakértőként, politikai tanácsadóként. Az elemzőt a Párhuzamos univerzumok kapcsán kerestük meg, de több aktuális eseményről is kikértük a véleményét. Legújabb számunkban részletesen írunk a könyvről, idézve Filippov válaszainak egy részét. Alább pedig a teljes interjút olvashatják.
– A Párhuzamos univerzumok előszavában szóba kerül, hogy a sci-fi regények és sorozatok alakítják is a valóságot, folyamatosan visszaköszönnek benne. A tavalyi megjelenés óta ezt hatványozottan láthattuk, a koronavírus-járvány kapcsán sokszor elhangzott, hogy mintha csak egy disztópiában élnénk. Melyik sci-fik juthatnak eszünkbe erről a járványról és a több hónapos karanténról? És melyek az Amerikában most kirobbant zavargásokról?
– Sokakhoz hasonlóan a karantént én is a klasszikus járványirodalommal kezdtem: újra elővettem Camus A pestisét – ideje volt, épp tavaly jelent meg az új fordítás –, Defoe A londoni pestisét, Hesse Narziss és Goldmundját. De ahogy belegondolok, biztos nem véletlen, hogy valahogy sci-fiben is egész évben világvége-irodalmat olvastam: januárban például Margaret Atwoodtól nem a Szolgálólányt, hanem egy másik remekművét, a MaddAddam-trilógiát, amelyben egy őrült zseni mesterséges járvány révén próbálja kipusztítani az emberiséget, hogy egy nemes, az emberi hibáktól mentes mesterséges faj számára teremtsen helyet a Földön.
Nem sci-fi, de posztapokaliptikus disztópia a Nobel-díjas Saramago Vakság című regénye, amely egy rejtélyes világjárvány idején mutatja be, hogy az elhúzódó karanténban hogyan bomlanak fel a társadalmi együttélés normális viszonyai, és hogyan válik az ember az állatnál is rosszabbá. Ezt a könyvet nem lehet elégszer elolvasni, pláne, ha valakit izgat a huszadik század egyik legfontosabb tapasztalata: hogy mennyire vékony rajtunk a civilizáció, sőt a humánum máza, és milyen könnyen átveszi felettünk a hatalmat az, amit a sci-fitől a lehető legtávolabb álló Nádas Péter animalitásnak nevez. A mi gyöngéd kis koronakaranténunk persze nem jutott idáig, de az ember soha nem tudhatja, mikor kerül nehezebb próbatétel elé.
De talán a legérdekesebb felfedezés – Tóth Csaba szerkesztőtársam ajánlására – egy olyan fantasy-trilógia volt, amely egyszerre szól a világvégéről és a faji konfliktusokról, és ennyiben az idei év két nagy témája sűrűsödik össze benne. Az utóbbi években robbant be a hazai köztudatba is N. K. Jemisin, az első afroamerikai szerző, aki megnyerte a legjobb sci-fi- vagy fantasy-regénynek járó Hugo-díjat – ráadásul mindjárt zsinórban háromszor, amivel szintén rekordot döntött. A Megtört Föld-trilógiát Jemisin saját bevallása szerint a Black Lives Matter-mozgalom inspirálta, és erősen érződik benne, hogy más szerzői élettapasztalatok állnak a regény világa mögött a műfaj hagyományos, döntően még mindig „fehér” főcsapásához képest. Jemisin azt csinálja, amit a legjobb fikcióírók: fog egy számunkra ismerős témát – jelen esetben az elnyomás, az abszurd, mesterségesen felállított faji hierarchiák témáját –, áthelyezi egy teljesen idegen világba, és így eltávolítva, mintegy laboratóriumi körülmények között szedi szét elemeire és tolja az arcunkba. Nyugodtan olvasgatunk egy ártalmatlannak tűnő mesét, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a saját legsötétebb ösztöneinkkel szembesítenek bennünket.
– Egy-két éven belül, felteszem, a sci-fik helyett épp a mostani időszakot feldolgozó katasztrófafilmek, thrillerek és drámák lesznek népszerűek. Persze, a tudományos-fantasztikus filmekben és könyvekben megszokott eszközöket felhasználva ezekben is. Mire számít, csökkenti majd a sci-fi iránti érdeklődést, hogy a saját életünkben nemrég éltünk meg hasonló dolgokat, vagy épp hogy felpörgetheti?
– A sci-fi nagy tematikus hullámai szerintem arról tanúskodnak, hogy itt sincs másképp, mint a művészet más ágaiban: az ember formát keres az érzéseinek, legyen szó a szerelemről vagy legbelső szorongásairól. Ahogy Hirosima és az atomháború réme elhozta a Godzilla- vagy a posztapokaliptikus disztópiadömpinget, ahogy a környezetrombolásra és a tudomány veszélyes játékaira való ráébredés megszülte a biohorror műfaját, úgy csodálkoznék, ha a mostani tapasztalataink nem termékenyítenék meg a sci-fi és a horror világát. A jó sci-fit amúgy is mindig ez különböztette meg a ponyvától, hogy valós személyes vagy társadalmi problémákra reflektál. Szerintem a Black Mirror például pont azért vált – talán az Ex Machina mellett – az utóbbi évtized leghatásosabb sci-fi-alkotásává, mert a legerősebb részei annyira közel vannak a mi jelenünkhöz. A sorozat nem a távoli jövő, hanem a holnap problémáira reflektál – ez egyébként a kortárs sci-fi egyik sajátossága, hogy az elképzelt jövő már ennyire közelinek tűnik. Az első évad Nosedive című epizódja például a mi életünkre, a nyugati közösségimédia-használatra vetíti lényegében a kínai társadalmikredit-rendszer működését – azért olyan hátborzongató gondolat, hogy egész életünket a közösségi értékelések fogják meghatározni, mert ennek a forgatókönyvnek a megvalósulása ma már egyáltalán nem tűnik irreálisnak vagy távolinak.
Érdekes egyébként, hogy az elmúlt hónapok enciklopédikus filmje egyelőre Steven Soderbergh 2011-es járványfilmje, a Fertőzés. A messzi Kínában egy denevér megfertőz egy disznót, amelyről aztán a vírus átterjed egy emberre, és ott van készen a 2020-as koronajárvány-sztori a globalizáció újfajta kitettségeivel, kontaktuskövetéssel, szociális távolságtartással, karanténnal és mindennel. Nem volt még közepes filmnek akkora reneszánsza, mint most ennek – ami egyébként minden művészetteoretikai fenntartás ellenére is felveti a referenciális olvasat kiirthatatlanságát. Hiába tudjuk, hogy fikciót látunk, lehetetlen nem teljesen más szemmel nézni 2020-ban ezt a filmet, mint amikor közel egy évtizede bemutatták.
– Folyamatosan napirenden van az is, mennyire sokszínűek kedvenc filmjeink vagy regényeink, a könyv több tanulmányában érintett Star Wars esetében például. (Hiába, hogy ott a kezdetektől rengeteg faj képviselteti magát.) Sokszor még az sem számít, ha a mű épp az elfogadás fontosságáról szól, vegyük csak a Ne bántsátok a feketerigót című regényt. Ha valami politikailag inkorrekt dolgot találnak benne, lecsapnak éppúgy, mint a Waczak Szállóra vagy az Elfújta a szél-re. Mit gondol a jelenségről? A Párhuzamos univerzumokban bemutatott világokat mennyire érintheti ez az újraértékelési láz?
– Veszélyes és kontraproduktív útnak tartom a művészet és általában a múlt politikai szempontú cenzúrázását, akkor is, ha adott esetben emberileg teljesen érthetőek a motivációk. A Párhuzamos univerzumok folytatásában, amely szeptemberben fog megjelenni Egy galaxissal odébb címmel, lesz például egy tanulmány arról, hogy a Gyűrűk urától a Warcraftig az orkok ábrázolásában hogyan tükröződött az, ahogy a szerzők a maguk korában viszonyultak a „barbárnak” tartott népekhez. Mihez kezdjünk Tolkiennel, aki egy nemes, humanista látomásba belehelyez egy fajt, amely annyira undorító és genetikailag javíthatatlan, hogy olvasóként csak a tömeges kiirtásuknak örülhetünk?
De nézzük például a magyar irodalmat. Czuczor Gergelytől Berzsenyin és Kölcseyn át Kosztolányiig a klasszikusok felét kidobhatnánk egy ilyen tisztogatás során, és akkor persze nem is beszéltünk Szabó Dezsőről, Csurkáról, Csoóriról. Vagy arról, hogy a modern magyar regény egy ordenáré zsidózással kezdődik: Kuthy Lajos Hazai rejtelmek című nagyregényét ma már sajnos senki nem olvassa, de ez volt a XIX. század közepén az első valódi magyar bestseller, tömegek olvasták, a századfordulón az utolsó kiadásához Mikszáth írt lelkes előszót. És a regény főgonosza egy akkora alpári antiszemita sztereotípia, hogy Goebbels is szemérmesen elfordítaná a fejét. De nem éppen arra jó az irodalom és általában a művészet, hogy reflexióra késztessen? Esterházyt annyira megrázták Céline antiszemita szövegei, hogy a megdöbbenése újra meg újra előkerül az esszéiben. Azt mondja, hogy ez egy „iszonyú undorító állat volt”, aki viszont hihetetlen alázattal ír a szegényekről, egyébként meg a század egyik legnagyobb humanista írója. Úgyhogy ezen el kellene gondolkodni – szól az író konklúziója, ami szerintem a művészet egyik fő parancsa.
Szerintem ahelyett, hogy eltüntetnénk vagy letagadnánk a szégyen nyomait, ezzel kellene valamit kezdenünk: reflektálni arra, hogy a nyugati civilizáció legnemesebb vívmányai, sőt maga a humanizmus, az egyenlőség, a szabadság eszméi egy sötét, nyálkás, fajgyűlölettől és erőszaktól csöpögő háttér előtt bontakoztak ki. Nincs olyan, hogy van a nemes európai kultúra és van a gyarmatosítás a fajgyűlölettel, az elnyomással és egész népek kiirtásával. A kettő egy történet része, szétválaszthatatlan: az amerikai TGM, Cornel West, akit mostanában egyfolytában a CNN-en látunk szónokolni, sok évvel ezelőtt írt egy kiváló tanulmányt, amelyben azt fejtette vissza, hogy a nyugati modernitás legnagyobb humanistáit milyen mélyen áthatotta a fehér felsőbbrendűségi tudat és a legprimitívebb, legerőszakosabb fajgyűlölet. Nem a gyarmattartó-rabszolgakereskedő Alapító Atyákat, hanem Hume-ot, Voltaire-t, Montesquieu-t, Kantot.
Szerintem nem az itt a fő kérdés, hogy elválasztható-e a szerző a korszellemtől, hogy mikortól esik más elbírálás alá a rasszizmus vagy az antiszemitizmus, vagy hogy hány világháború megnyerése mentesít a fajgyűlölet morális terhe alól. Persze erről is érdemes sokat vitatkozni, de a fő kérdés szerintem az, hogy mihez kezd a XXI. századi európai vagy észak-amerikai ember ezzel az örökséggel. Ehhez viszont el kell kezdeni megismerni a civilizációnknak ezeket a tapintatosan elfeledett részleteit, és beszélni kell róluk. Nem választásokat nyerni velük, hanem gondolkodni és vitatkozni.
