Még az elfogult szurkolók számára is bosszantó, ha a sportkommentátor a közvetítés során látványosan drukkol az egyik csapatnak. Nagyjából ilyen érzés, amikor egy alig leplezetlen rajongó ír monográfi át a hőséről. Ian Nathan brit filmes újságíró, író számára Quentin Tarantino a mozitörténet betetőzése: a rendező, akiben a szellem visszatalált önmagához. Erről árulkodik legalábbis a Quentin Tarantino, Hollywood brigantija című kötet, amelyben Nathan a „legendás rendező” munkásságát követi végig.
S bár elsőre megütközünk talán az apoteózisba hajló hangnemen, idővel világossá válik, hogy a rajongás az odafordulás autentikus módja. Nehéz lenne hitelesen szólni Tarantinóról a száraz tudományosság nyelvén, hiszen a rendező éppen az elementáris hatásra játszik rá, minden egyes jelenetével állásfoglalásra kényszerítve a nézőt, aki vagy undorral hátat fordít, vagy katarzis közeli állapotban tapsikol. Ian Nathan utóbbiak közé tartozik, lelkesedése azonban akár a háttal ülőkre is átragadhat.
A forma kérdését aligha kerülhetjük meg az amerikai rendező esetében: beszélhetünk-e a kronológiát hűen követve valakiről, aki magától értetődő természetességgel bontja darabjaira a lineáris történetmesélést? Nathan a konzervatív megoldást választotta, előre- vagy hátrautalásai azonban szórványosan így is megbontják a célra tartó időrendet. Ebben a rajongói világban ugyanis mindvégig egy távoli pontra koncentrálunk, a reménybeli új, tizenegyedik Tarantino-filmre. Addig azonban egy egész élet vár még ránk. Az újságcikkekben szinte mitikussá növesztett, valójában mindössze igen kalandos gyermekkortól a legendássá vált munkahelyen, a Video Archives nevű videókölcsönzőn át a világhírig.
A könyv nagy erénye, hogy a nyilvánvaló elfogultság dacára igyekszik lebontani a hamis mítoszokat. Leplezetlen rajongással Tarantino imádott, mégis hús-vér alkotóként áll előttünk, ennek köszönhetően pedig a rendezőt ért hatások, a fi lmek keletkezéstörténete és az alkotót övező kultusz is elérhető közelségbe kerül. A szerzőnek sikerül a nyílt ünneplés közepette a földön tartania hősét, és az olvasót egyaránt. Ez pedig, azon túl, hogy a hatalmas bravúr, sokat hozzátesz a történet hitelességéhez.
Nathan elbeszélésében a moziőrült kamasz alakja legalább olyan élethűnek tűnik, mint a kiforratlan forgatókönyveket gyártó fiatal amatőré, vagy a Kutyaszorítóban sikere után egy csapásra híressé, a Ponyvaregényt követően pedig rocksztárrá avanzsált filmes félistené. A kötetben végigkövethetjük, ahogy a rendező, mint az édesség- vagy játékboltba szabadult gyerek, valóra váltva az álmát minden fi lm iránti rajongását beleszövi az alkotásaiba, fejet hajtva az ázsiai harcművészfi lmek előtt éppúgy, mint Sergio Leone spagettiwesternjei vagy Jean-Luc Godard új hullámos mozijai előtt. Tarantino a legmélyebbre azonban a saját munkái előtt hajol meg, ebből (eddigi) utolsó filmje, a Volt egyszer egy Hollywood esetében sem csinált már titkot. A történelem és a film történet saját kedve szerinti újraírásával a rendező egyértelművé tette, hogy rajongói univerzumának közepén saját maga áll.
Ian Nathan e tekintetben is tökéletesen autentikus könyvet alkotott tehát. És végül a rengeteg képpel telezsúfolt kötet nyelvezete sem távolít el bennünket Tarantinótól. Bár káromkodásban értelemszerűen nem kelhet versenyre ikonjával, Nathan keresetlen szellemessége, könnyed, szórakoztató stílusa ugyancsak jól passzol a megjelenített világhoz. Éppen ezért tűnik érthetetlennek a magyar címben szereplő „Hollywood brigantija”, amely a Becstelen brigantyk filmcímre játszana rá. Csakhogy azzal, hogy az eredetiben is szándékosan rossz helyesírással (Inglorius Basterds) szereplő brigantyt megszelídítették, felhasználóbaráttá tették, a rendező életművének lényegét hajították ki. Tarantino briganty lehet, briganti aligha.
Ian Nathan: Quentin Tarantino, Hollywood brigantija. Ford.: Nimila Zsolt. Kossuth Kiadó, 2020. 6990 Ft
