Kevés olyan ember van, akinek a nekrológjában mindez valóban elismerésként hatna: „pontosan tudta, hogy milyen ember, és esze ágában sem volt változtatni önmagán.” A korunkra jellemző felfogás sokkal inkább, hogy a boldogság feltétele önmagunk, környezetünk és egyáltalán, teljes életünk megváltoztatása. Ráadásul pontosan ismerni önmagunkat, és még így sem változtatni: főbenjáró bűn. Ha viszont a mondat folytatását is hozzávesszük, már jobban értjük: „Élvezte azt, amilyen volt, és azt is, hogy tudott nevetni rajta. Felváltva működtette a szenvedély és irónia apparátusát – innen személyiségének változó arcai és egyúttal harmóniája.”
Kovács András búcsúzott a Holmiban ezekkel a sorokkal Bence György filozófustól, aki tizenöt évvel ezelőtt, 2006-ban halt meg. A héten pedig születésének nyolcvanadik évfordulóját ünnepelhettük. Tehát: ma is élhetne. Bence viszont valóban magas hőfokon égett, nagy szenvedéllyel élt, amire utal Kovács szövege is: „Szerette a nagy vacsorákat, a jó italokat és a finom szivart, a jó regényeket és a krimiket, a poénos történeteket és a zaftos pletykákat.” Mennyire tabu ma ez is, így élvezni az életet, ezt pedig nem szégyellni-rejtegetni, hanem büszkén megvallani!
De illett is mindez a filozófushoz, aki a politikáról való gondolkodásban is elvetette a megszokott sablonokat, igyekezett azokkal szemben szokatlannak tűnő szempontokat felvetni. Például azt az egészen meglepő állítást: a politikus is ember, a képviselőség is egy foglalkozás. Hogy a politikusok nem ab ovo rosszabb emberek, mint mondjuk a zenészek vagy az orvosok. És hogy érdemes elsősorban a politikumról beszélnünk, felülértékelve azt az elképzelést, hogy a politikának mindig valami másról kell szólnia, mindenféle gazdasági és társadalmi érdekekről, azt pedig eközben jobb szégyellnie is, hogy ezeket a politikán keresztül valósítja meg. Nem véletlen a szakértői kormányzás rendre újraéledő mítosza sem.
Persze, politikusaink mindent megtettek az elmúlt harminc évben, hogy a bizalom ne is erősödjön velük szemben. A filozófus 2006-os halála óta sokszorosan igaz ez, így meglehet, Bence György is átértékelte volna egyes elképzeléseit a kérdésben. Többet vitatkozva talán kollégájával, G. Fodor Gáborral, aki a L'Harmattan Kiadó Politikai Filozófia sorozatának szerkesztője volt. Ennek részeként jelent meg Bencétől a Politikai-filozófiai tanulmányok 1990-2006, de korábban G. Fodortól is a Kérdéstilalom – Eric Voegelin politikai filozófiája. Az is lehet persze, hogy Bence megértőbb lett volna kollégája macchiavelliánusabb, pragmatikusnak érzett nézeteivel szemben, csak épp azok aktuálpolitikát megindokoló szándékával nem értett volna egyet. Hiszen, bár a filozófus is belekóstolt a rendszerváltás utáni politizálásba, például 1991 és 1994 között a Fidesz tanácsadójaként, de aztán kiábrándult, visszavonult inkább.
Na, nem valamiféle elefántcsonttoronyba, az akadémia szent falai közé, hiszen legalább annyira ellenezte a moralizáló-képmutató, tartuffe-i magatartást. A politikum sajátossága című előadásában (ami az említett kötetben olvasható is) például arról beszélt: „ha egy érdeklődő marslakó a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben megjelent szakmunkákból próbálná kideríteni, hogy miben is áll a politika itt, ezen a bolygón, talán még arról sem értesülne, hogy léteznek a közvélemény megnyeréséért küzdő mozgalmak, a kormányhatalomért versengő pártok.”
Ezután viszont hozzátette azt is, hogy ha a földönkívüli egy kicsit később érkezik, akkor már reálisabb képet kapna, minthogy a politikai filozófia céljáról, módszereiről és a politikához fűződő kapcsolatáról is változtak az elképzelések. Bence pedig szívesen hivatkozott, értett egyet olyanokkal, mint a számára egyik legfontosabb filozófus, Hannah Arendt, vagy épp Leo Strauss, Eric Voegelin és Michael Oakeshott.
Bence György, megelőzve korát is, már két évtizeddel ezelőtt arról írt, hogy „az új feminizmus és a nemi identitás különböző változatai körül szerveződő mozgalmak, a radikális ökológia, a neokonzervativizmus, az új vallási fundamentalizmus és a nacionalizmus mind-mind harcos politikai hitvallásokkal lépett színre. Ezek a fejlemények pedig nem illeszthetők be a politikának abba felfogásába, amely lehetőleg mindenki számára elfogadható elvek alapján kívánja megítélni, hogy mi a helyes politika.”
A poszttrumpi, orbáni és biden világban, Black Lives Matterrel, LMBT-mozgalommal és altrighttal megspékelt korunkban még mindig sokan hiszik, hogy a békésebb politikai légkör feltétele az lenne, hogy a politika mindenki számára elfogadható elveket találjon magának, ezeket valósítsa meg. Ezzel a fajta utópikus gondolkodással szemben szólt Bence György mindig arról, miben is áll a politikai filozófia, illetve a politika, mindennapi együttélésünk valósága.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/50. számában jelent meg, december 10-én.
