Beköltözés a tájleírásba

Évek óta hallom barátaimtól, ismerőseimtől, hogy leköltöznek vidékre, kiköltöznek a városból, felköltöznek a hegyre. Mintha az élet csak igekötők kérdése volna. Végül persze valóban csak annyi, elhatározás kérdése. Ismerve engem s pesti éjszakai életem, sokan féltettek a falutól, Badacsonytól, mondták is: „Hogy fogod magad érezni, ha nem mehetsz sehová, nemhogy kedvenc helyeidre?”

Igen, igaz, a „leköltözés” (szigorúan idézőjelben, mert annak, hogy „le” pejoráló üzenete van) egyfajta kiköltözés is: önmagamból. Mindabból, amit magamról, a világról, annak tempójáról, érzéseiről, forgalmáról és irányultságairól tudok. Semmiképpen nem átköltözés, mert átköltözni lehet Párizsból Brüsszelbe vagy Londonból New Yorkba, így a változás valóban csak helyrajzi értelemben tapasztalható, de falun más a percepció, az elszigetelődésnek, például a közösségtől való elzárkózásnak falun üzenetértéke van. Pesten senkit nem érdekel, ha nem köszönsz a szomszédnak, ha nem jársz el a kerületi rendezvényekre, Tördemicen észreveszik, hogy ott vagy-e vagy nem, és utóbbi esetben rá is kérdeznek, hogy miért. Egy nagyvárosban több száz klub, kör, zárt közösség létezik, de egy falu – még ha lélekszáma meghaladja az ezer főt is – önmaga a klub, a kör, és tagjává válni sem olyan egyszerű, hogy az ember eladja minden pesti vagyonát, összecsomagol, és egy megvásárolt ingatlanba áthordja a lomjait. Attól még gyüttment marad, esetleg s más idióma szerint gyüttmaradt. Bebírónak lenni már valamiféle rangot jelent.