Nesze, kultúra – fogyaszd!

…hogy a rám maradt beszédes csodát
épségben sértetlenül adjam át
(Orbán Ottó: A XX. század költői)

A nyelv szenvedélybetege vagyok. Az egyetlen mérsékelten önveszélyes függőségem, azt hiszem. Tizenhét évesen győri unokatestvéreim szobájában egy lassan múló este múlatására levettem a polcról József Attilát. A Tanításoknál nyílt a könyv, alig egy évvel volt nálam idősebb, amikor írta. Azóta tudom: vannak égben fogant mondatok, a megformált gondolat olyan platóni-ideális megnyilvánulásai, amik nem kisebb remekek, mint a májusi pipacs vagy a Mona Lisa vagy Beethoven kilencedikje. A nyelv ezen ritka és tökéletes manifesztációi nekem az isteni önfeltárással egyértékűek. De így írni sziszüphoszi csúcs, lisztharmattalan zalai fürt: kevesek néha napi ajándéka. A parnasszusi völgy alján aztán lotyaszájú, bicebóca beszéd, jobb esetben.

„Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. Korosztályom legnevesebb költője tette rá a kezét.” Kozmutza Flóráról és József Attiláról van szó, és Illyés Gyula féltékenységbe keseredő elismerését csak annyival toldja meg az utókor: nem csak korosztályáé. Ugyanezt az illetéktelenséget érzem én is, ha a nyelvhez nyúlok – hogyan is veszem a bátorságot erre Csokonai, Arany, Kosztolányi, Cs. Szabó, Ottlik, Esterházy vagy Szilágyi István után? Legfeljebb egy mutatóujj lehet az írásom, ami feléjük bök: őket olvassátok! A szóval való visszaélést – nem az akaratlan sutaságot, a kedvesen önironikus Sárbogárdi Jolán-i hasonlattúlkapásokat, hanem a tudatos és számító erőszaktevést – éppen ezért szellemellenes gonosztettnek tartom. Idén (azaz, mire olvassák, tavaly) két olyan szó is volt, ami engem szomorúsággal elegy dühre gerjesztett, ahányszor csak kifordult valaki száján.