Nyitnikék

A karácsonyi vacsora romjai – kihűlt rántott hal, összeharapdált bejgliszelet – még az asztalon, de én már elkezdem számolgatni a heteket. Voltaképpen szeptember vége óta folyton számolok, ám a dolog csupán most kerül elérhető közelségbe. Ha arra gondolok, hogy a Black Fridayt trombitáló, online felugró hirdetések kicsit még mindig égetik a retinámat harsány színeikkel, ordítva vásárlásra biztató százalékszámaikkal és felszólító módú igéikkel, és mindez visszafelé számolva történt öt hete, akkor nem fogok beleőrülni, ha előre haladva most már csak öt hetet kell várnom.

Február elején pedig kezdhetem elvetni a magokat, ami már majdnem azt jelenti, hogy megérkezett a tavasz. Ilyenkor akkor is tavaszt sejtek, ha még nem gereblyézem a tél alatt megrothadt avart, nem szippantok a nedves föld szagába, és nem látok zsenge, zöld hajtást, duzzadó bimbót; ha a magokat voltaképpen egy zacskós virágfölddel feltöltött palántanevelő tálcára szórom, az egészet a csírázást segítendő a radiátor mellé teszem melegedni, és a már előbújt kétlevelűekre rákattintom az íróasztalomon a vallatólámpát, hogy imitáljam a mexikói napsütést, amit a fiatal csilipaprikák állítólag annyira szeretnek. Pedig a január–február fordulójától vethető, majd nevelgethető csili még csak nem is a szívügyem, csak a türelmetlen toporgásomat enyhíti valamelyest, hiszen karácsony után az az öt hét voltaképpen olyan gyorsan elrepül. De amikor napközben hét órát van világos, túlságosan deprimáló azzal szembesítenem magam, hogy még mindig várni kell, akár kilenc vagy tíz hetet is. A presztízsprojekt azonban mindig a paradicsom.