Ritka

Nincsenek gyermekkori emlékeim. Tíz–tizenkét évesen kezdődik az „életem”, ami előtte történt, csupán családi legendárium, egyik-másik hozzátartozó hol kedves, hol vicces, hol meg semmiségében érthetetlenül fennmaradt története egy kisfiúról, aki állítólag én voltam. Helyes srácnak tűnök, úgy öt-hat esztendősen már egyedül olvasgatok a szobámban, és önállóan tanulok, méghozzá jól, és ügyesen jövök-megyek a világban, ami egy álmos kisváros világa, ilyetén más világ, nyugalmas és békés, mindennemű veszélyektől, de izgalmaktól is mentes. Legalábbis így mondják. Egyedül, önállóan, magamban. Magányosan.

Mindezt csak azért, mert szerettem volna hamisítatlan karácsonyi esszét kanyarintani, s ahogy előzetesen belegondoltam, klasszikusan gyönyörű képek sorakoztak elő, még egy megrakott kandalló is pattogott és durmogott és villódzott a háttérben, ami a lakótelepi harmadik emeleten nyilvánvaló képtelenség, szomorkásan döbbentem hát rá, hogy önillúzióban teremtettem valamit, ami leginkább a televízióban látható ünnepi reklámok hangulatából táplálkozik. Ami biztos, hogy a fehér habcsókot szerettem, a többi nem annyira ízlett, ezért a fenyőfára aggatott fehér karikák helyén már az ünnep harmadik-negyedik napján üres cérnák lógtak. Aztán a zselés szaloncukor, ami csak azért volt a kedvencem, mivel hosszú ideig nem akadt egyéb a kínálatban, kivéve azt a másikat, az ehetetlenül tömény szárított masszaszerűséget, amit kínjában elszopogatott az ember, ha már a szocialista élelmiszeripar világra teremtette. Egyszer kikutattam az ajándékomat, gyermekmikroszkópot kértem a Jézuskától, máskor bicikli került volna a fa alá, ha odafér, de valahogyan felcsempészték a legfelső emeletre így is, és őszintén meglepődtem és örültem, mert nem gondoltam volna, hogy nekem olyanom lesz. Alig vártam a tavaszt.

Erdély, Mezőség. Hatalmas hó zuhogott Székre, a főutcát úgy ahogy eltakarították, de így is csak, kinek nagyon muszáj, vág neki gyalogosan a domboldalnak. Egy-két idősebb férfiforma billeg a főtér felé, ott tanácskoznak, hogy ide ma bizonyosan nem hajt be az egyetlen, Szamosújvárra tartó járat, aztán a nagy, tömött kosarakkal várakozó asszonyokkal közösen kapaszkodnak tovább felfelé, hátha a község széléig azért elmerészkedik a buszsofőr. Ha magyar, megteszi. Ha román, akkor elmarad a december 26-ai rokonlátogatás. Az emelkedő tetején találkozunk, hangosan köszönünk, rosszkedvűen dörmögnek vissza, a sötét, téli viseletbe bújt nők kíváncsian vizsgálják, kifélék, mifélék vagyunk ilyenkor errefelé; 1993-at mutat a naptár. Biztatjuk őket, hogy odakint Szék határán túl barátságosabb a vidék, minket is egész idáig hozott az iránytaxi. Legyintenek.

A teljes cikket a Magyar Hang hetilap 2023-as karácsonyi dupla számában találja. Vegye meg január 4-ig kapható nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!