Szója, ha mondom

Olvasom az újságban, hogy a multiracionális hamburgerlánc a budapesti éttermeiben is elkezdte a műhúsos szendvicsek értékesítését. A kajánkodó kérdést – és a többi burgerjük nem műhúsos? – e helyütt mellőzzük, őrizzük meg komolyságunkat.

Annál inkább, mert azt is hallani, hogy hatalmas biznyecnek tűnik a műhús, dúsgazdag befektetők dollárszázmilliókat fektetnek az ágazatba, amely cégei valósággal hasítanak a tőzsdén máris. Ennek oka van, éspedig az, hogy a jövőbe látók szerint – tele velük a padlás – a következő évtizedekben úgy megnő a húskereslet, hogy ha igazi állatokból akarnánk fedezni a falánk szájak igényeit, akkor teljesen tönkretennénk a bolygót. Ezért brit vagy milyen tudósok feltalálták az igazi húsra megtévesztésig hasonlító műhúst. Amelynek előállításához értelemszerűen nem kell lemészárolni a kis üntyümpüntyüm állatkák – marha, disznó, csirke, bárány, liba, kacsa, nyúl, nutria stb. – széles tömegeit. Köztünk szólva: egyet sem kell. Ugyanis kétféle műhús van jelen állás szerint. Az egyik növényi és gombaalapú – ilyen a hamburgerláncé is –, a másikat élő állatokból vett sejtekből állítják elő.

Hát fölöttébb érdekes ez a műkorszak, ami kibontakozik itt nekünk. Az egyik oldalon ott egy csomó mű, ami ellenségünk lett apránként. Úgy nézünk rá, mint a véres rongyra. Ilyenek a műanyag zacskók és palackok, a műmellek, a műszájak, utóbbiakat szenvedélyesen gyűlölöm privátim. Nagyon sokan a műkorcsolyát sem szeretik, holott az milyen népszerű volt egy rendszerrel korábban. A műfogakkal és a műholdakkal szemben táplált ellenérzésekről nincs tudomásom.

A másik oldalon ellenben felütötte a fejét a műhús mint az emberiség megmentője. Gondolkodnom kell rajta, mit gondoljak róla. Első nekifutásra nem nagyon van gusztusom hozzá. Szép új világos hangulatom támad tőle. Ám ez nem gondolkodás, hanem csak érzés. Ugyanakkor jómagam az utóbbi időben egyre jobban szeretem az érzéseket. Jobban, mint a gondolkodást. Pokolba a racionalizmussal!

Persze az igények növekedésével kapcsolatban simán lehet, hogy nem tévednek a jövőbe látók és a dúsgazdag befektetők. Egy ilyen növekedést mi magunk is megéltünk már sajátlag. Cseperedő gyermek koromban például egyáltalán nem ettünk mindennap húst. A szüleink és a nagyszüleink pláne nem. A hús napja a vasárnap volt. Most meg faljuk két pofára a lemészárolt állatokat hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken és szombaton is. A marhát, a disznót, a csirkét stb. Mintha nem lenne holnap.

Mindazonáltal egyszer már volt egy ilyen műhúshullám, érdekes, nem szokás emlegetni. A 90-es évek elején boldog-boldogtalan szóját akart enni valamiért hús helyett. Szójapörköltet és -fasírtot. Pikánsat, magyarosat, mindenfélét. Lehet, hogy azért, mert olcsóbb volt. Vagy azért, mert egészséges. Magam sem emlékszem pontosan. Ellenben apránként úgy elmúlt a szójahajcihő, mintha sosem lett volna. Csak a szójaszósz maradt belőle, ami tényleg finom. A többi úgy járt, mint a margarin, amelynek annak rendje-módja szerint visszavágott visszakézből a vaj.

Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy ideje jöttén megkapja majd a magáét a műhús is a hústól kamatostul. Gőzöm sincs, mi lesz, én nem látok a jövőbe. Így azt is csak érzem, hogy ha netán muszáj lesz csinálni valamit, akkor legfeljebb a vasárnapok visszavasárnapiasításához térek vissza gasztronómiailag. Hétköznap meg gombát és növényt eszem. Ez a maximum, ami telhet tőlem. Mármint a műjövő megérése esetén.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/46. számában jelent meg november 15-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/46. számban? Itt megnézheti!