Érthető, hogy a többség átsiklott felette, volt itt mindenkinek éppen elég gondja. Ámde mégiscsak három hónapra bezártak a mozik, és azóta sem találtak magukra. Ilyen hosszú időre még a második világháború okán sem voltak lakat alatt a filmjátszó helyek, akkor hozzávetőlegesen egy hónapig tartottak zárva.
A mozi tömegek számára a fő kapcsolat a kultúrával, a kultúra pedig nem is annyira átvitt értelemben vett táplálék: támaszt nyújt a nehézségek idején, tanácsot ad, ha dilemmáid vannak, és boldoggá tesz, ha éppen az endorfin az, amiben hiányt szenvedne a befogadó. A színház, a képzőművészet, az irodalom, a zene vagy éppen a mozgókép nem egyszerűen „ott van velünk” életünk fordulópontjain, hanem éppen ezek azok, amelyek a kultúrafogyasztó által tudottan vagy tudatlanul, de átsegítenek ezeken a változásokon. A kultúra „jobb emberré” tehet, ha hagyjuk, hogy átjárjon bennünket.
Ha nincs kultúra, nincsenek szabadságszerető, öntudatos, szellemi védpajzsokkal felfegyverzett polgárok. A hazánk nyakán ülő hatalom éppen ezért fordít rengeteg erőforrást arra, hogy a magyar kultúra szövetét szanaszéjjel szaggassa. Ez folyik éppen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (SZFE), amelynek megkezdődött a beszántása, és ahova mindenféle ígéret ellenére benyomult az olajipar, és ugyanezen korábbi ígéretekkel ellentétesen, az SZFE képviselői nem kaptak helyet az intézmény vezetésében. (Az egyetem öt, július utolsó napján kinevezett kurátorából ketten az olajipari szakmából érkeztek, egyikük pedig Áder János köztársasági elnök sajtófőnökének a házastársa – a szerk.) Az ilyen – szike helyett baltával történő – beavatkozások a rendszerben évtizedes, nehezen reparálható károkat okoznak, és ez esetben az ország egyik legfontosabb kulturális intézményéről beszélünk.
A mozi halálközeli élményét azonban az elmaradt támogatások ellenére sem Orbánék hozták el, a mozit a járvány és mi magunk, a nézők tettük tönkre. A járvány kezdetén a filmszínházak bezárásával sokan azzal hitegették magukat, hogy ez nem gond, majd nézünk otthon filmeket. Otthon filmet nézni azonban korántsem ugyanaz az élmény, mint moziban, és nem elsősorban a technikai különbségek (vászonméret, képfelbontás, hangminőség, kényelem) miatt. Sokkal inkább a hely atmoszférája okán: beülsz jó pár tucat, esetleg pár száz emberrel egy sötét terembe, hogy ott együtt átélj egy történetet: együtt nevess, rettegj, sírj másokkal, vagy éppen dagadjon a melletek, egyszerre dobbanjon a szív.
A filmszínházak elődeinél, a színházaknál nem véletlenül szórakozott együtt nemes és polgár, gazdag és szegény: a fejedelmek nyilván megtehették volna, hogy saját „egyszemélyes” előadásokon vegyenek részt, ám úgy nem lett volna teljes a katarzis: a közösségi kulturális élmény a finnyás uraknak fontosabb volt, mint amennyire viszolyogtak a köznéptől. Egy filmrendező eleve másképp komponál tévéképernyőre, mint nagyvászonra, más kidolgozottságot igényel egy kép, ha egy százcentis képátlójú, mint ha egy sok tucat négyzetméteres vászonra vetítik. (Hogy olyan részletekbe, miszerint a vetített és a kijelzőn megjelenő kép mennyi mindenben különbözik, és mennyire más alkotói folyamatot igényel, már bele se menjünk.)
És hogy miért beszélek a mozi haldoklásáról? Hiába nyitottak újra a vetítőhelyek június közepén Magyarországon is, az emberek valahogy mégsem kezdtek el visszaszállingózni a termekbe. Míg a vírus megjelenése előtt a top 10 film vonatkozásában egy 100–130 ezres hétvégi látogatói szám már gyengének számított (100 ezres nézőszám alatti hétvégére én magam nem is emlékszem), addig az első, karantén utáni hétvégén összesen négyezren váltottak jegyet valamely filmre. Ez persze növekedésnek indult, július végén már volt egy 46 ezres hétvége is (amely azonban még mindig csak a fele, harmada egy vírus előtti gyenge hétvége eredményének), hogy aztán ismét csökkenjen és azóta se menjen 50 ezer fölé.
Ez a csökkenés pedig egy nem akármilyen hétvégén következett be, akkor, amikor olyan magyar film debütált a mozikban, amely mindenféle reményre adott okot a mozik feltámadása kapcsán. A Pesti balhé olyan karakterű mozifilm, amelyet imád a magyar közönség: könnyed vígjáték, megszórva egy kis izgalommal és sztárokkal, és az egésznek a magyar főváros szolgáltatja a díszletet. Lóth Balázs rendező filmjének útját egy nagy forgalmazó egyengeti, mindenre is kiterjedő promóciót kapott, látható méretű marketingbüdzsével. Minden adott volt a bizakodásra és arra, hogy a Pesti balhé visszacsalogatja a nézőket a mozikba. Azonban nem így történt: a film mindössze 16 700 nézőt érdekelt az első hétvégén (a második hétvégére ez a szám 40 százalékkal csökkent, ami drámainak számít), amellyel ugyan a leglátogatottabb film lett azon a héten az egy képrablás történetét feldolgozó vígjáték, ám ez azt is jelenti, hogy nem lesz belőle egy új Valami Amerika vagy Üvegtigris. A 75 (!) mozivásznon vetített magyar vígjáték eredménye azt jelenti, hogy átlagosan úgy 12-en ültek be rá mozielőadásonként.
Sokan annak tulajdonítják a moziba járási kedv vissza nem tértét (megszűntét?), hogy mivel az amerikai mozik zárva vannak, és emiatt az amerikai blockbusterek még nem jelentek meg a kínálatban, az ilyen filmek rajongói hiányoznak a mozikból. Az ilyen véleményt hangoztató optimisták az újranyitáskor még azt szajkózták: annyira ki vannak éhezve a moziélményre a nézők, hogy mindegy, mit vetítenek a mozik, az emberek özönleni fognak. Ez sem jött be. És egy Pesti balhé típusú magyar film „békeidőben” könnyedén felvette volna a versenyt az amerikai blockbusterekkel, így joggal mondhatjuk, valami másra volna szükség ahhoz, hogy megteljenek a vetítőhelyek.
A napokban meglestem egy budapesti multiplexben, kik azok, akik hajlandók jegyet váltani, és beülni egy mozifilmre. Egy közös jellemzőt találtam. Bár ez a bizonyos megfigyelt mozi egy bevásárlóközpontban található, ahol elvileg kötelező volna a maszkviselés, egyetlen olyan mozizót sem láttam, aki viselte volna. (A plázákban kötelező orrot-szájat eltakaró védőeszköz, de magukban a mozikban már nem.) Ebből arra lehet következtetni, azok vállalják, hogy összezáratják magukat egy sötét, lezárt terembe másokkal, akik egyébként sem tartanak a vírustól. Akik félnek a fertőződéstől, azok lehet, hogy bevásárolni még elmennek (maszkban), ám azt már nem vállalják, hogy a „nyakukba köhögjenek”. Akkor térhetnek vissza tömegek a mozizás élményéhez, ha biztonságban érzik magukat összezárva megannyi embertársukkal egy helyiségben.
Ebből a szempontból hátrányos volt az, hogy oly sok másik iparággal ellentétben a mozizásban nem vezettek be semmilyen kötelező óvintézkedést a veszélyhelyzetet követően, az újranyitáskor. Magyarországon a filmszínházakban ugyanis nem kötelező sem a maszkviselés, sem más korlátozás (például üres székek hagyása a látogatók között) nincs érvényben. (Van olyan ország, ahol vannak kötelező mozis óvintézkedések.) Talán egy kis szigorítás – amely azt üzente volna a nézőknek, hogy biztonságban vagy a moziteremben – ez esetben jót tett volna.
A mozi szerelmesei abban bíznak, hogy Christopher Nolan (Dunkirk, Csillagok között, Memento, A sötét lovag) rendezőzseni új műve, a Tenet lesz a vízválasztó. A film, amelynek immár negyedszer halasztották el a bemutatóját, augusztus 26-án (egy héttel a tervezett USA-bemutató előtt) érkezett a magyar (és az európai) filmszínházakba (kritikánk róla az augusztus 28-án megjelenő Magyar Hangban). Ez a mozgókép minden bizonnyal az európai vetítőhelyek utolsó mentőövét jelenti. Ha erre a nagy kiállítású filmre sem jön meg a mozizók kedve, akkor könnyen lehet, hogy tömegesen lehúzzák a rolót a mozik. Ezzel együtt már Magyarországon is van olyan vetítőhely, amely ugyan júniusban újranyitott, július végén bejelentette: nem folytatja tovább a küzdelmet a működési költségekkel a jelenlegi látogatószám mellett, és ismét bezár.
Amennyiben az amerikai mozifilmek várva várt megjelenése sem hozza vissza a mozizási kedvet – amire a fent kifejtettek miatt sajnos komoly esély van –, és a vakcina sem készül el belátható időn belül, könnyen lehet, hogy a mozizás marginalizálódik vagy teljesen eltűnik kultúrafogyasztásunk palettájáról: „hozzászokunk”, hogy filmet nem moziban nézünk. (És ezzel együtt kevesebbet is nézünk.) Ha így történik, a világ megint egy fokkal rosszabb hely lesz.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/33. számában jelent meg augusztus 14-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/33. számban? Itt megnézheti!
