Harminc évvel ezelőtt, 1993-ban egy decemberi napon kiemelten nagybetűs címekkel hozta nyilvánosságra több hazai napilap – és hamarosan, gondolom, külföldi is –, hogy egy éjjel tolvajok jártak a budapesti Zsidó Múzeumban, és ellopták a kiállított tárgyakat állítólag milliárdos értékben. A pénzben kifejezhető károkon kívül, ha valaki akarta, politikai színezetet is ráhúzhatott a történtekre, a magyarok antiszemitizmusára utalgatva. De volt még egy érdekes körülmény: a második állítólag szabad országgyűlési választás kezdeti szakaszában voltunk, és az antiszemitizmust emlegetők éppen ellenzékben voltak, majd nagyot nyertek 1994 tavaszán.
A magyar rendőrség hatalmas erőket mozgósított, de a forró nyomon elfogásból nem lett semmi. Eltelt egy hét, és még fogalmuk sem volt, hogy kik lehettek az betörők, merre is induljanak a nyomukba. Nekünk a nemzetbiztonsági szolgálatoknál nem volt konkrét feladatunk a történtekkel kapcsolatban. Volt más: éppen kezdtünk kikászálódni az iraki háborúból, az úgynevezett „délszláv válság” pedig kibontakozóban volt. Mindkettővel akadt titkosszolgálati gondunk elég.
Egy vasárnap délután aztán váratlan dolog történt velem. Az akkori kedvenc kutyámat sétáltattam, amikor megszólított egy járókelő az eléggé elhagyatott zuglói Kassai tér környékén. Néhány mondat után már tudtam, hogy ki az illető. Évekkel korábban ismertük egymást, olyan ügynököm is volt és nem is volt az. Sokat segített egy konkrét bizalmas nyomozásban, de úgy, ahogy a régi ávéhások nevezték az ilyeneket, mezítlábas ügynökként. Be is volt szervezve, meg nem is, mert a nyilvántartása nem volt rendezve, tehát papíron sem akkor, sem utólag nyoma nem volt s nem is maradt. Minden különösebb bevezető nélkül közölte, hogy fel akart hívni, de eldobta vagy elveszítette a hivatali számomat, így nem is tudta ezt megkísérelni. De már rá is tért, hogy miért keresett. Közölte, hogy tudja azok nevét, akik a budapesti Zsidó Múzeum kifosztói voltak. Mivel én korábban – amikor éppen együttműködtünk – az izraeli kémelhárítási vonalon dolgoztam, gondolta, hátha érdekel az eset, mert őt viszont igencsak érdekelné a rendőrségi pénzjutalom a nyomravezetőnek, de nem szeretne ismertté válni, és azért keresett engem, mert bennem megbízik.
A pénztárcájából elővett egy gyűrött cédulát rajta a nevekkel meg utánuk egy r. betűvel. Először azt hittem, hogy valami rendőrök, de kiderült, hogy ez a betű a román állampolgárságot jelenti. Egy helyen r+i szerepelt, mire közölte, hogy az az elkövető román és izraeli állampolgársággal is rendelkezik. Elmondta, hogy egy Land Rover terepjáróval jöttek Magyarországra, a rendszámot is felírta. Alapos helyszíni megfigyelések után hajtották végre a tettüket, úgy, hogy az éppen külső felújítás alatti épület föl volt állványozva. Valamelyik emeleti ablakon jutottak be úgy, hogy előtte a riasztó berendezést kiiktatták. Úgy tele pakolták a gépkocsit, hogy ők maguk már alig fértek be. Az egyikük szálláshelyén volt két 20 literes kannában üzemanyag, amelyből feltöltötték a kocsi üzemanyag tartáját, nekiindultak a román-magyar zöldhatárnak, valószínűleg sikeresen át is jutottak, mert azóta nincs hír róluk. Fölírtam a telefonszámát, és elváltunk.
Hazafelé már az járt az eszemben, hogy ezeket simán meg lehetne csípni és főleg kiszedni belőlük vagy még operatív szakban vagy a nyílt vizsgálat során a felbujtót, vagyis azt-azokat, akik a végrehajtással megbízták őket. Ilyen hatalmas értékű műkincslopások elképzelhetetlenek megbízó nélkül, akár gyűjtőről vagy kereskedőről van szó, akár politikai indítékról. Úgy érkeztem haza, hogy tudtam, bele fogok keveredni ebbe az ügybe, hiába nem kémelhárítási jellegű az eset. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy abban az időben a rendőrségnek ez volt a legjelentősebb és legfontosabb ügye, de sehova sem jutottak. Nyomban hívtam a lakásán telefonon a főigazgató-helyettest, a főnökömet, aki hosszú ideig a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter stábjába volt vezényelve. Korábban a kémelhárítási központ KISZ-titkára volt. Apja az ÁVH határőrségnél, majd a polgári hírszerzésnél, a BM III/I Csoportfőnökségen szolgált, onnan ment nyugállományba. Egyszóval tipikus kádergyerek volt. Még az ifj. Apró Antal-féle társaság küldte oda Boross Péter mellé mint a saját emberüket, hogy tudjanak mindent, ami a miniszter környezetében történik. Később, amikor Aprót és társait már menesztették, visszakerült a Nemzetbiztonsági Hivatal állományába, és a jó munkájáért főigazgató-helyettes lett ezredesi rendfokozatban. Már a beszámolóm alatti megjegyzéseiből éreztem, hogy úgy hiányzott neki ez az ügy, mint egy púp a hátára. Abban maradtunk, illetve arra utasított, hogy írjak egy jelentést mindarról, amiről beszámoltam neki, és másnap reggel vigyem az irodájába.
Másnap reggel a megjelölt időben ott voltam az ezredesi irodában. Átadtam a jelentést, olvasni kezdte. Már a vége felé járt az olvasásnak, amikor betoppant a főigazgató, aki tábornok volt, pontosabban vezérőrnagy. Ő nem KISZ-titkár volt, hanem egy állambiztonsági szervezetnél MSZMP-titkár. (Kik legyenek a rendszerváltozás után a nemzetbiztonsági vezetők?) Láttam, hogy neki sem tetszik a helyzet. A nagy nemtetszésnek az lett a vége, hogy egybehangzóan úgy döntöttek, hogy adjuk át az anyagot és az ügyet a rendőrség bűnügyi szerveinek, mert ők már úgy is dolgoznak a felderítésen, nekünk meg semmi közünk hozzá. Próbáltam érvelni, hogy a béka feneke alatti népszerűségünkön javítana, ha egy ilyen ügyet letennénk az asztalra, bilincsben az elkövetőket és megnevezve a felbujtókat, vagyis a megrendelőket. Nem hatottam meg őket, bármit mondtam. A végső döntésük az volt, hogy át kell adni az információkat a rendőrség bűnügyi szerveinek. Rövidesen, talán egy órán belül meg is történt az átadás.
Folytatódott tehát a rendőrségi nyomozás, de immár az ismert, általunk közölt elkövetők ellen. Mi pedig teljesen kiszálltunk az ügyből. Utólag tudtuk csak meg, hogy a rendőri szerveket sem az elkövetők, sem a megrendelők nem nagyon érdekelték. A lényeg az volt, hogy valahogy az ellopott műkincsek meglegyenek, és visszakerüljenek a múzeumba. Ennek következtében a külföldi társszervek és az INTERPOL segítségével meg is találták a lopott holmi legnagyobb részét Romániában, Bukaresthez közel egy kis faluban, egy ház szénapadlásán elrejtve. Ami kisebb érték nem lett meg, azt nem megrendelésre, hanem a saját érdekükben lopták el az elkövetők. Normális körülmények között már régen át kellett volna adni a műkincseket a megrendelőnek, de erre nem került sor, inkább rejtegették a lopott holmit, amiért a fizetségüket már megkapták. Furcsa egy megrendelő lehetett, akinek nem kellett az, amiért egy vagyont kifizetett.
1994 tavaszának végén híre jött, hogy megvannak a budapesti Zsidó Múzeumból ellopott műkincsek. Az elkövetőkkel senki nem foglalkozott, a megbízókkal – a felbujtóval – még annyira sem. Egy napon közölte velem az ezredesem, hogy másnap megyek vele Tökölre, a repülőtérre, mert oda érkeznek meg az ellopott műkincsek és ebből az alkalomból a kormányváltásnak köszönhetően új belügyminiszter, Kuncze Gábor nekem is jutalmat fog átadni. Ki is mentünk az ezredes szolgálati kocsijával az akkor már igencsak lepusztult tököli repülőtérre. Általam soha nem látott rendőri – kommandós – biztosítás volt az egész környéken. Egy kordonnal elkerített területen várakoztak az újságírók, televíziós és rádiós stábok. Az ezredesem kocsiját természetesen beengedték. Már ott volt egy sor magas rangú rendőri vezető, köztük a még pozíciójában hagyott országos rendőrfőkapitánnyal és a szintén az Antall-kormányt kiszolgáló budapesti rendőrfőkapitánnyal. Ezek ketten ki nem állhatták egymást. A budapesti főrendőr egy magas, jó megjelenésű tábornok volt, Bodrácska vezérőrnagy, az országos főkapitány pedig Pintér Sándor. Amikor az új belügyminiszter megérkezett, olyan törleszkedésbe kezdtek, amitől sokaknak felfordult a gyomra. Maradni szerettek volna továbbra is a pozíciójukban. Végül a szocialista-liberális kormányzatnak egyikük sem kellett, egy idő után mehettek őrző-védő vállalkozást alapítani.
Megérkezett a repülőgép, hazatértek a műkincsek. Volt nagy sajtófelhajtás. Mindenki nyilatkozott, verték a mellüket. Az elkövetőkről hallgattak, még jobban a megrendelőkről. Mivel elkezdett szemerkélni az eső, beültem az ezredes kocsijába, és a távolból néztem az önmutogatást, az új hatalomnak való hízelgést. A búcsúzkodásnál Kacziba Antal vezérőrnagy, akkor már az SZDSZ színeiben főszakértő, megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem átmenni hozzájuk? Azt nem mondta, hogy mit ért azon, hogy „hozzájuk”. A válaszom az volt, hogy nem megyek én már sehova, csak néhány hónap múlva nyugállományba. Tudomásom szerint még ma sincs semmiféle bizonyíték arra, hogy ki volt a román bűnözőkből álló bűnbanda megrendelője. Nem is érdekel senkit.
